Minden, ami a fociban jó, az újságíróknak köszönhető

 

 

Szöveg Bodnár Zalán

 

„Mit értesz te a focihoz, ha soha nem voltál profi játékos?!”
Ha van olyan futballszakíró, aki ezt a kérdést még nem kapta meg az arcába egy futballistától, akkor az festi magát. Mivel mi magunk is unjuk már folyton Arrigo Sacchi mondását citálni, amely szerint „nem abból lesz a jó zsoké, aki előző életében ló volt”, meg aztán elképzelhető, hogy nem mindenki tud metaforákat értelmezni, ezért összeszedtünk néhány mutatós példát annak bizonyságául, hogy mi mindent köszönhet a futball az újságíróknak. A szerénységet most betettük egy kicsit a sarokba.

Versenysorozatok
A nemzetközi klubfutballban 1956 előtt nem volt könnyű igazságot tenni. Csaknem egy évszázada elindult már világhódító útjára a futball-labda, de nem tudhattuk pontosan, melyik a világ vagy Európa legjobb csapata, nem voltak ugyanis átfogó, szervezett és rendszeres nemzetközi megméretések. Ebből a szempontból inkább pontozásos sportágakra hasonlított a futball, és csak hozzávetőleges képet lehetett alkotni egy csapat nemzetközi játékerejéről annak alapján, milyen tornákon, meghívásos vagy regionális kupákon (mint például a Közép-Európa-kupa) vett részt. Ha egy csapat jó eredményt ért el egy neves külföldi egyesület ellen, vagy megnyert egy híres klubok részvételével rendezett tornát, akkor megnőtt az ázsiója, de természetesen folyamatosan vitákra adott okot, hogy egy-egy sikert mennyire erős mezőnyben ért el egy alakulat. Tovább torzította a képet, hogy az angolok magas lóról néztek a többi nemzet futballjára, hosszú ideig nem is mérkőztek a kontinentális együttesekkel.

 

 

 

Ez az áldatlan állapot 1954 decemberéig állt fenn, amikor is a második világháború utáni angol futball egyik zászlóshajója, a Wolver­hampton Wanderers kihívta a magyar bajnok Honvédot (benne az Aranycsapat hat tagjával), és legyőzte 3:2-re. A mérkőzés jelentőségét mi sem jelzi jobban, mint hogy Angliában nem csupán a rádió, de a televízió is élőben közvetítette a „barátságos” mérkőzést, és másnap a Daily Mail ezzel a címlappal jelent meg: „Immár egyértelműen a Wolves a világ legjobb csapata!”. A francia L’Équipe sportlap főszerkesztőjének, Gabriel Hanot-nak ekkor fogant meg a fejében az ötlet, hogy évről évre rendezni kellene egy nemzetközi kupasorozatot, amelynek a győztese hivatalosan nevezhetné magát a földrész legjobbjának. A L’Équipe meghirdette az ötletet, amelyet Jacques Ferran újságíró kezdett el kidolgozni, az alig fél évvel korábban életre hívott UEFA kapva kapott a lehetőségen, és 1955-ben meg is kezdődtek a küzdelmek a Bajnokcsapatok Európa-kupájának (BEK) nevezett sorozatban, amelynek első kiírása végén, 1956 tavaszán a Real Madrid diadalmaskodott. Innen már adták magukat a további sorozatok, később útjára indult a Kupagyőztesek Európa-kupája (Barcs Sándor javaslatára, aki aztán a KEK szervező bizottságának is tagja lett! – róla bővebben alább, a Sikeres sportvezetők című fejezetben) és a Vásárvárosok-kupája (későbbi UEFA-kupa, ma Európa-liga) is. A BEK egyenes ági utódja, a Bajnokok Ligája pedig ma már egyértelműen a klubfutball csúcsa mind szakmai, mind anyagi értelemben, szinte külön üzletág a labdarúgáson belül.

 

 

Az európai klubcsapatok mellett a kontinens válogatottjainak sem volt olyan szervezett sorozata 1960-ig, amely eldönteni hivatott volna, melyik a legjobb nemzeti együttes. Noha a BEK-hez hasonlóan az Európa-bajnokság alapgondolata nem egy újságírótól származik, hanem egy francia szövetségi tisztviselőtől, a későbbi FIFA-elnökhelyettestől és UEFA-főtitkártól, Henri Delaunaytól (akinek a nevét a mai napig viseli az Eb-trófea), ám az ő 1927-ben fogant gondolatai nem hullottak termékeny talajra, és csak 1958-ban, halála után valósultak meg. Addig a számunkra az 1953-as, római győzelem miatt szép emlékű Európa-kupa létezett csak, amelyet a külföldi szakirodalom „Nemzetközi Közép-Európai-kupának”, később Gerö-Svehla-kupának nevezett, és amely ma már az Eb elődjének is tekinthető, ám mivel csak hét – olykor kevesebb – közép-kelet-európai ország versenyzett benne, nem tekinthető kontinentális vetélkedésnek. Hogy Delaunay eredeti terve végül valóra válhatott, mindannyiunk örömére, ahhoz megint csak egy újság kellett, és ismét a L’Équipe, amely 1954-től kitartó szószólója lett az Európa-bajnokságnak, és 1960-ban meg is rendezte az UEFA az akkor még Nemzetek Európa-kupája nevű, 1968-ban Európa-bajnokságra keresztelt sorozatot.

Aranylabda
Az Év legjobb labdarúgójának járó Aranylabda kétségkívül a futballvilág legfontosabb egyéni díja, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az egész sportvilágban nincs ehhez hasonló presztízsű egyéni elismerés – talán csak az amerikai major ligák MVP-díja.
Az Aranylabda azonban nem csupán azáltal kötődik szorosan az újságírókhoz, hogy mivel anno az újságírók szavazták meg a győztest, a legnagyobb sztárok Franz Beckenbauertől kezdve Michel Platinin át Andrij Sevcsenkóig folyamatosan keresték az év végéhez közeledve az újságírók kegyét, tudakolva, melyik országban ki szavaz, informálódva, keresve annak barátságát. Az Aranylabda léte is az újságíróknak köszönhető, egészen pontosan a párizsi France Footballnak, amely 1956-ban díjazta először vele azt a játékost, aki utána egy évig a legjobbnak mondhatja magát. Ma már a világ legjobbjának, akkoriban még az egyes földrészek legjobbjának (1995-ben vezették be, hogy egy-egy kontinensen nem csupán az azon található országok futballistái kaphatják meg a földrész Aranylabdáját, hanem azok is, akik az adott földrészen szerepelnek, így lett nyomban a libériai George Weah Európa aranylabdása, a Milan légiósaként).
A rangos díj ma már a FIFA Aranylabda nevet viseli, miután a France Football megállapodott erről a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséggel (ez az állapot 2015-ig tartott – a szerk.), és immár nincs külön aranylabdása a földrészeknek, hanem egy győztes van, a világ legjobbja, akit a világszerte közvetített zürichi gálaműsor keretében neveznek meg minden januárban. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy már nem csupán az újságírók szavazata dönt a győztes személyéről, hanem a nemzeti válogatottak szövetségi kapitányai és csapatkapitányai is. A FIFA éppen azért olvasztotta magába a France Football díját, mert a lap európai tudósítói által megválasztott aranylabdás szinte mindig szakszerűbb, igazságosabb döntés eredménye volt, mint az ezzel szemben felvonultatott FIFA Év játékosa-díj győztese, amelyet a szövetségi kapitányok és a csapatkapitányok voksai alapján neveztek meg, és a legritkább esetben nyert az, aki abban az évben valóban megérdemelte volna. Hogy csak egy visszataszító példát hozzunk: 1997-ben volt olyan szövetségi kapitány, aki szerint Pelé, Maradona és Cruyff volt abban az évben a legjobb játékos, az iráni kapitány pedig három iránit tartott annak… Sajnos ma már a FIFA Aranylabdának sincs sokkal nagyobb rangja, mivel az újságírók szavazatának a súlya az egyharmadára esett vissza a szövetségi kapitányok és csapatkapitányok bevonásával, így Lionel Messin és Cristiano Ronaldón kívül nincs esélye másnak nyerni, mert őket Srí Lankán és Tuvalun is ismerik.

 

Kiváló edzők és játékosok
Sok újságíró még azzal sem vádolható, hogy ne űzte volna a legmagasabb szinten a játékot. A magyar rádiózás hőskorának, a két háború közötti időszaknak a kultikus riportere, a Szepesi György példaképéül is szolgáló Pluhár István a BEAC és a Győr jobbszélsőjeként, Pápai álnéven kétszeres magyar válogatott volt, ezzel egy időben a Nemzeti Sport tudósítója, mielőtt 1930-ban a Magyar Rádió riportere lett. Ráadásul óriási szerepe volt abban, hogy Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa futballistának állt a szülei által erőltetett papi hivatással szemben, egy ízben ugyanis, amikor a dorogi kultúrházban tartott előadást, és meccsközvetítést szimulált, azt kiabálta a mikrofonba: „A magyar csapat kapusa, Grosics Gyula nagy bravúrral véd!”. Az akkor 14 éves, kapusnak készülő növendéket úgy megérintette ez, hogy saját bevallása szerint éveken át a legfőbb motivációja volt a kapussá válás útján.

Más újságírók nem játékosként, hanem edzőként tettek hozzá nagyon sokat a futball fejlődéséhez. Gallowich Tibor ugyan futballozott is a Nemzeti SC-ben és a Budapesti AK-ban az 1910-es évek végén, a ’20-as évek elején, de sokkal jelentősebbet alkotott edzőként, különösen szövetségi kapitányként. 1945 és 1948 között ő irányította ugyanis a magyar válogatottat, és ha semmi más nem fűződne a nevéhez, mint hogy ő tette be a nemzeti együttesbe először Puskás Ferencet 1945. augusztus 20-án, Ausztria ellen (5:2), akkor is kitörölhetetlen lenne a magyar futballtörténelemből, de ennél sokkal többet tett a háború után újjáéledő sportéletért. A háború alatt az Esti Kurír és a Nemzetőr újságírójaként dolgozott, a világégést követően pedig, szövetségi kapitányi munkája mellett a Népsport szerkesztője is volt 1945 és 1947 között.
Egy másik nagyon neves újságíró, az egyebek mellett Aranytollal és Feleki-díjjal kitüntetett Hoffer József, aki 1949 és 1984 között az MTI sportrovatának vezetője, 1957 és 1969 között pedig a Labdarúgás szakfolyóirat főszerkesztője volt, jelentéktelen játékos-pályafutása után a magyar ifjúsági válogatott szövetségi kapitányaként (1953–67) és a felnőttválogatott szakvezetőjeként (1970–71) is szolgálta a honi futballt. Előbbi szerepében 1953-ban ifjúsági UEFA-tornát nyert, utóbbinál pedig érdekesség, hogy mivel az MTI sportrovatvezetője is volt, ő az egyetlen szövetségi kapitány, aki a lemondásáról szóló hírt saját maga adta ki…

 

Bár a szövetségi kapitányságig nem jutott el, de szintén futballozott, majd a BKV Előrénél és a Dunaújvárosnál edzősködött is az a Németh Gyula, aki 1949 és 1987 között a Népsport újságírója volt, egy időben a labdarúgórovat vezetője is, majd a Foci, a Sport plusz Foci és a Kispad szerkesztője, és akinek a nevét viseli a minden évben a Magyar Sajtó Napján kiosztott rangos díj, amellyel a legjobb fiatal sportújságírót tüntetik ki (a díjat az utóbbi években már az MSÚSZ adta át, 2020-tól már nem Németh Gyula nevét viseli – a szerk.).

De van olyan tollforgató, akiből egyenesen legenda lett edzőként. A vajdasági Magyar Szó szerkesztője, Árok Ferenc előbb a Vojvodina, majd az ausztráliai magyar alapítású klub, a St. George Budapest mestere lett, és olyan jól végezte a munkáját, hogy az éppen futballöntudatára ébredő Ausztráliában kinevezték szövetségi kapitánynak is. Sikert sikerre halmozott, szoros meccset játszott válogatottja az angolokkal is, az 1988-as szöuli olimpián pedig a legjobb nyolc közé vezette a Socceroost, ami az ország történetének talán addigi legnagyobb futballsikere lett, legalábbis az első, amikor egy nemzetközi torna csoportkörén túljutott a csapat (az Ausztráliában Frank Mate néven elhíresült edző és újságíró életútjáról lásd a FourFourTwo magazin 2012. júniusi számának Visszajátszás rovatát). És ha már Ausztráliánál tartunk, érdemes megemlíteni Ganczer Gábort, a Kurír és a Nemzeti Sport korábbi újságíróját, aki immár öt éve a kontinensnyi déli országban dolgozik, futballedzőként kezdte, most pedig a Brisbane Olympic szakmai igazgatója. Imi Markos pedig Svédországban futott be szép pályát futballistaként, edzőként és újságíróként egyaránt. Édesapja, a Bocskai híres jobbszélsője, a 20-szoros válogatott, az 1934-es világbajnokságon is szereplő Markos Imre volt, aki Svédországban, a Kristianstadban az edzője is volt a fiának. Imi Markos tavalyelőtt hunyt el, rendszeresen tudósította az északi országból a Nemzeti Sportot.

De hogy ne csak honfitársainkról essék szó, külföldön is előfordul, hogy egy újságíró a futballpályán vagy a kispadon kimagasló sikereket ér el. Elég csak arra gondolni, hogy az olasz válogatottat 1934-ben és 1938-ban (épp ellenünk) vb-aranyra vezető, a szövetségi kapitányként mindmáig egyetlen kétszeres világbajnok, Vittorio Pozzo is újságíró volt, a La Stampa szakírója, később lapszerkesztője is.
És bár sohasem edzősködött, a futball taktikai fejlődéstörténetének megkerülhetetlen szereplője a legendás olasz újságíró, Gianni Brera, aki a híres-hírhedt catenaccio egyik előfutárának tartott Nereo Rocco edzőfejedelemmel éjszakákat beszélgetett át, és egy korszakos taktikai vonulat emblematikus énekese lett, amikor az újságban letette egy filozófia alapkövét: „A tökéletes futballmeccs null nullra végződik”.
De akkor már újra vissza kell kanyarodnunk a magyarokhoz, mert nem mehetünk el szó nélkül Feleki László mellett, akiről a legrangosabb spotújságírói díjat nevezték el, és aki a magyar futball taktikai evolúciójában játszott kulcsszerepet azzal, hogy 1941-ben megírta A WM-rendszer című szakkönyvet. Ennek révén megismertette az itthoni edzőkkel az Arsenal mestere, Herbert Chapman által kifejlesztett taktikai alakzat, a 3–2–5-ös, vagy még árnyaltabban a 3–2–2–3-as felállás finomságait – amelyet némi módosítással aztán az Aranycsapat is játszott, majd továbbfejlesztett.

 

 

 

Sikeres sportvezetők
„Szoktam mondani, hogy Hoffer Józsi bácsi volt az első pótapám, Barcs Sanyi bácsi a második […] Úgy rendben tartotta a magyar futballt, hogy az példa nélkül áll a sportág történetében.” Nem kisebb nagyság mondta ezt, mint az egyetlen magyar aranylabdás, Albert Flórián a FourFourTwo-nak 2010-ben, Barcs Sándor halálakor.
Barcs valóban rendkívül sokoldalú sportvezető volt. Elnöke volt a Magyar Olimpiai Bizottságnak (1947–48), alelnöke (1948–50), majd elnöke az MLSZ-nek (1950–63), sőt meghódította az UEFA legmagasabb csúcsait is, 1966-tól az alelnöke, 1972 és 1973 között megbízott elnöke volt az európai futballszövetségnek. Mint fentebb említettük, tető alá hozta a második számú európai kupasorozatot, a KEK-et, MLSZ-elnökként pedig felbecsülhetetlen hatású tette volt, hogy miután az 1952-es olimpiai elődöntő után az angol szövetség főtitkára, Stanley Rous meghívta a magyar válogatottat a Wembleybe, nem csupán belecsapott Rous kezébe, de idehaza a pártvezérek teljes ellenállásán keresztülvitte, hogy vállalni kell a londoni meccset, el kell utazni az „imperializmus tűzfészkébe”. Neki lett igaza, az ott elért 6:3-as siker jelentőségét, ugye, nem kell magyarázni. Mint ahogy már azt is felesleges hozzátenni, hogy természetesen ő is újságíró volt. Egyebek mellett írt a Nemzeti Sportban (1933–38), 1945 után a Szabadságban, volt az MTI felelős szerkesztője (1945–46), vezérigazgatója (1950–80), a Magyar Rádió elnöke (1948–50), folyamatosan jelentek meg cikkei a Népszavában és a Magyar Hírlapban is. A 6:3-as meccs előtti napon, a Fulham-pályán tartott edzés BBC-felvétele egyébként arról árulkodik, hogy Barcs volt a magyar küldöttség egyetlen angolul beszélő tagja, ő tolmácsolt például a riporter és Puskás között, majd az interjú után már ment is a többiek után edzeni – igen, a világ legjobb játékosai közül alig lógott ki könnyed testmozgásával az akkor már kopaszodó sportvezető, aki ötvenéves koráig erőssége volt az Antenna FC nevű, BLSZ-bajnokságban szereplő rádiós-újságíró csapatnak a pályán is!

 

 

 

Magyarország összesen háromszor jutott úgy ki világbajnokságra, hogy a vb idején nem újságíró volt az MLSZ elnöke (1934-ben és 1938-ban, amikor Usetty Béla és 1966-ban, amikor Hegyi Gyula töltötte be a tisztet). Barcs Sándor elnöksége alatt háromszor (1954, 1958, 1962) szerepeltünk a legfontosabb világversenyen, és a legutóbbi három kijutásunkkor egyaránt újságíró vezette a futballszövetséget, 1978-ban Kutas István, 1982-ben és 1986-ban Szepesi György. A rettegett Kutas István dolgozott a Sport című lap felelős szerkesztőjeként, majd 1957-től 1958-ig a Képes Sport felelős szerkesztője volt, 1958-tól 1962-ig a Népsport főszerkesztője, 1966-tól 1983-as nyugdíjazásáig pedig a Képes Sport főszerkesztője. Szepesi Györgyről pedig természetesen mindenki hallott már, a magyar rádiótörténet talán leghíresebb alakja, de publikációi és könyvei is számottevőek, az ’50-es évek futballsikereinek olyannyira szerves részese, hogy az Aranycsapat 12. játékosának is szokták nevezni. Regnálása alatt nem csupán kijutott kétszer is a világbajnokságra a válogatott, de az ő diplomáciai érdeme az is, hogy Puskás Ferenc 1981-ben, 25 évnyi emigráns lét után hazalátogatott Magyarországra, aztán végleg haza is költözött. 1982 és 1994 között a FIFA végrehajtó bizottságának a tagja volt, azóta is a FIFA örökös tagja. Barátságát a mai napig ápolja a nemzetközi szövetség svájci elnökével, Sepp Blatterral. Azzal a Blatterral, aki – mondanunk sem kell, szintén újságíró volt. Jelentéktelen játékos-pályafutása után állt sportújságírónak, aztán amikor a Svájci Jégkorongszövetségnél dolgozott, úgy döntött, hogy sportdiplomáciai pályára lép.
És újságíró volt, a Pace, a Flag Young és a Sport Varsó szerkesztője (sőt még a honi Labdarúgás című lap 1986. márciusi számában is jelent meg cikke!) az a Michal Listkiewicz is, aki a FIFA-apparátus tagjaként, majd UEFA-koordinátorként főszerepet vállalt abban, hogy a 2012 Eb társházigazdája Lengyelország lehetett.

Játékvezetés és szabályfinomítás
Tudvalevő, hogy Zsolt István, a magyar futball első világhírű játékvezetője – aki az 1954-es, 1958-as és 1966-os világbajnokságon is vezetett mérkőzéseket (ha ’54-ben nem jutunk döntőbe, vélhetően ő kapta volna meg a finálét is, ’66-ban pedig övé volt az Anglia–Uruguay nyitó mérkőzés), nem beszélve az 1968-as Eb bronzmérkőzéséről vagy az 1965-ös KEK-, valamint az 1966-os VVK-döntőről – nem csupán a síppal bánt jól, hanem a tollal is. Az Országos Testnevelési és Sport Bizottság (OTSB) Játékvezető Tanácsa által kiadott Játékvezető című szaklap nemzetközi rovatvezetője is volt, de sokkal emlékezetesebbek a kor színvonalán élvezetesen megírt, nagysikerű sportkönyvei, mint A pálya közepén (1974), A labda másik oldala (1980), vagy az Az ott lenn Amerika (1986).
Egy argentin újságíró pedig a játékvezetés technológiai fejlődéséhez tette hozzá a magáét a közelmúltban. Pablo Silva épp egy amatőr bajnokság döntőjében játszott, amikor a 88. percben szabadrúgást kapott a csapata. „Kilenc méterre kellett volna állnia a sorfalnak, de mire ellőttem a szabadrúgást, már csak három méterre volt. A játékvezető nem csinált semmit. Elveszítettük a meccset, aztán amikor keserűséggel és haraggal a lelkünkben hazafelé vezettünk, arra gondoltam, hogy fel kellene találni valamit, ami megakadályozza ezt.” És aztán feltalálta a Silva 9.15 Fairplaynek elnevezett, a fűről fél perc múlva magától lebomló jelzőhabot, amelyet immár a világbajnokságon és a Bajnokok Ligájában is használnak a játékvezetők a sorfal trükközése ellen, és osztatlan sikert aratott futballberkekben. Nagyjából egy időben fejlesztette ki a sprayt a másik tudta nélkül egy brazil bányásszal, a jogvitát végül úgy oldották fel, hogy 2006-ban a két vállalat egyesült, és ez a brazil–argentin cég a FIFA és az UEFA hivatalos beszállítója is.

 

 

Állandósult szófordulatok és kifejezések
Láthatjuk tehát, hogy a BEK-től kezdve a KEK-en, az Európa-bajnokságon, az Aranylabdán, a legsikeresebb edzőkön, szövetségi kapitányokon, sporttisztviselőkön, szövetségi elnökökön, játékvezetőkön át egészen a szabadrúgássprayig mennyi mindent köszönhet a futballvilág az újságíróknak, de szerencsére olykor azzal is foglalkozunk, ami eredetileg a hivatásunk. Vagyis írunk, beszélünk, elemzünk, tudósítunk – és eközben természetesen olyan szavakat, kifejezéseket is megalkotunk, amelyek nélkül ugyancsak szegényes lenne a szókincsünk és a futballkultúránk. Itt tucatjával sorolhatnánk a futballnyelvet nem csupán színesítő, de fel is magasztaló példákat, hiszen a WM-rendszer, a catenaccio, az ollózás, a pipa vagy a körömpassz mind-mind az újságírói szóalkotás terméke (ez ügyben kövesd minden lapszámunkban jelentkező „Du jú szpík futball?” rovatunkat!), most inkább azokat említenénk meg, amelyeknek van elismert keresztapja is. Ilyen például a sokat használt tiki-taka, amelyet a LaSexta televíziós kommentátora, Andrés Montes alkotott meg a spanyolok játékára a 2006-os világbajnokságon, a Tunézia elleni csoportmérkőzésen (3–1). De ugyanúgy újságírói lelemény az ironikus megfogalmazású „tiki-takanaccio”, Simon Evans, a Reuters korábbi magyarországi tudósítója fogalmazott így a 2012-es Eb-n, miután az azóta már jobblétre szenderült donecki Donbasz Arénában látta a Spanyolország–Franciaország negyeddöntőt, és a spanyolok defenzív labdatartó játékát olyan szürkének találta, mint a szovjet lakótömböket Ukrajnában és Lengyelországban. Az olasz futballnyelv mágikus kifejezése, a legbecsesebb kincs, a bajnoki címvédő és a válogatott játékosok mellkasára járó „scudetto”, vagyis „pajzsocska” megalkotása szintén egy újságíró érdeme, a sok egyéb tevékenysége mellett íróként és újságíróként is közismert Gabriele D’Annunzio ötlete volt 1924-ben, hogy a címvédő ezt viselhesse büszkén. Elsőként a Genoa használta a mezén.

De hogy itthoni példákkal zárjuk a sort, tegyünk említést a mára már szinte közhellyé koptatott, „az Évszázad mérkőzése” kifejezésről, amelyről sokan azt hiszik, hogy csupán mi, magyarok nevezzük így az 1953-as, londoni 6:3-as diadalunkat, pedig valójában az angol sajtó alkotta meg már a mérkőzés előtt, utalva rá, hogy csillagok háborújának ígérkezik a hazai pályán a kontinensről érkező csapatokkal szemben 90 éve veretlen angol és az 1952-es helsinki olimpián mindenkit ámulatba ejtő magyar Aranycsapat összecsapása a futball szentélyében, a Wembleyben (aztán valóban az évszázad mérkőzése is lett, csak nem úgy, ahogy az angolok elképzelték). De ha már itt tartunk, maga az Aranycsapat szó is újságírói szülemény, Szepesi György nevezte így először a Helsinkiben olimpiai aranyat nyerő együttest, amelyen aztán rajta is ragadt a név.
Szívesen!

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. májusi számában.)