Küldetés a világ egyik legveszélyesebb országában

Szöveg Nick Ames

David Robertson még csak két napja volt Kasmírban, de már eleget látott. Persze akkor még nem tette túl magát a háromnapos, háromátszállásos repülőúton az amerikai Phoenixből. Az Aberdeen, a Rangers és a Leeds United korábbi balhátvédje végtelenül kimerülten érkezett Szrinagarba, Kasmír fővárosába, ahol nemcsak a jeges téli szelek fogadták, hanem a hír is, hogy el van vágva a külvilágtól. Felhívta a főnökeit, és elmondta, hibázott. Hogy most rögtön haza akar menni.

„Azt mondtam, vissza kell mennem, erre nem leszek képes – emlékezik Robertson. – A szállodában nem volt internet, és az évnek abban a szakában sokszor az áram is elmegy, úgyhogy a tévét sem lehetett nézni, és a családomat sem tudtam felhívni. Egyszerűen haza akartam menni.”

Ez 2017 januárjában volt. Végül persze meggyőzték, hogy maradjon. Azóta eltelt majdnem három év, Robertson pedig már a negyedik idényére készül, immár az I-League, az indiai labdarúgóbajnokság első osztályában. Volt idejük bemelegíteni: az évadot több héttel elhalasztották, vagyis négy hónap nyári szünetet kaptak. Tizennégy felkészülési meccset játszottak, de ez semmi ahhoz képest, amivel Robertsonnak szembe kell néznie, amióta a világ egyik legveszélyesebb államában kapott állást.

„Ha csak egy kicsit is utánanézek a helynek, biztos, hogy nem megyek oda” – vallja be. Kasmír az ország legészakibb területe, amelyre India és Pakisztán az egykori állam 1947-es kettéosztása óta egyaránt igényt tart. A vita nyomán már két háború is kirobbant, a lakosság szenved a végeláthatatlan bizonytalanságtól és erőszaktól.

Az indiai oldalon kialakított állam, Dzsammu és Kasmír területére külföldieknek tilos a belépés, pedig valaha híres volt gyönyörű hegyvidékeiről. A szeparatistákat (ez India egyetlen, többségében muzulmánok lakta állama) súlyos emberiségellenes bűntettekkel vádolják. Nyomasztóan mindennaposak a terrortámadások.

Miért vállalta el Robertson mégis a lehetetlen küldetést? Valóban nem ismerte a fennálló politikai helyzetet, azzal azonban nagyon is tisztában volt, hogy a labdarúgás Indiában az elmúlt években rohamos fejlődésnek indult. Meg aztán mindig is hajtotta a kalandvágy. Az Egyesült Államokban a Phoenix Risingot és a Phoenix FC-t is irányította, de kezdett belezsibbadni.

„Tíz éve nem dolgoztam az Egyesült Királyságban, és kezdtek elfelejteni. Otthon nem kaptam munkát – magyarázza. – Aztán felkerestek az ügynökök: hívtak Ugandába, Kínába, és Indiába, a Real Kashmirhoz. Az tetszett meg, amit a tulajtól, Shamim Mehrajtól hallottam a klubról. Azt mondta, teljesen új csapatuk van, nekem pedig kedvem volt valami sajátot alkotni. Nem kis kalandnak ígérkezett, sőt igazából őrültség volt. De nem félek az újdonságoktól.”

Fárasztó, olykor egyenesen veszélyes, de mindenképpen hálás évek várták. Amikor megérkezett, a Real Kashmir az I-League másodosztályában játszott: az I-League India két nemzeti bajnokságából az egyik, a másikban, az indiai szuperligában a gazdagabb csapatok játszanak. A klubot a 2014-es árvizek után közösségépítés céljából alapították. Mielőtt Robertson nekiállhatott volna gatyába rázni őket, szükség volt néhány fontos változtatásra.

„A tél első napján nem tudtunk a pályán edzeni, úgyhogy Shamim beküldött minket egy épületbe – ecseteli az állapotokat az ötvenegy éves skót hátvéd. – Azt hittem, valami tornatermet kapunk, de a helyiség nem volt nagyobb egy tanteremnél. Bepréseltem mind a huszonhat játékost, és próbáltunk kezdeni magunkkal valamit. Akkor jöttek, és szóltak, hogy a rendőrség letakarította a havat a pályáról. Mikor kimentünk, láttuk, hogy nem takarították le a havat, hanem hóembereket építettek. Azok között szlalomoztunk. Úgy döntöttem, inkább visszaviszem őket az épületbe, az is jobb a semminél. Amikor befejeztük, elkezdték visszahordani a bútorokat a helyiségbe: kiderült, hogy az épület egy lakóház, a helyiség pedig amúgy egy nappali. Két évvel később ugyanitt vettem részt egy esküvőn. Ilyesmiről egy szót sem szóltak az edzőképzésen.”

Az elmúlt három évben Robertson rengeteg olyat tapasztalt, amire a képzésen nem készítették fel. „Alkalmazkodni kell – magyarázza. – Mindennap úgy kelek fel, hogy számítanom kell valami kihívásra, hogy valami balul sül el, vagy nem sikerül.”

Azt mondja, az első hónapokban a játékosok képtelenek voltak pontosan érkezni az edzésekre: egyikük például újra és újra ugyanazt a defektes motorbicikli-kerékről készült képet küldte el kifogásként, ha késett. Amikor végre sikerült összeráznia a csapatot, akkor sem volt hol edzeniük, és neki is hozzá kellett szoknia néhány dologhoz.

„Amikor megérkeztem, nem volt edzőszerelésünk, nem volt öltözőnk, és a játékosok fele a saját labdáját hozta a gyakorlásokra. Mind beszélnek angolul, de valahányszor azt mondják, igen, megrázzák a fejüket. Amikor először elkezdtem magyarázni nekik, nekiálltak rázni a fejüket, én meg megrémültem, hogy mire vállalkoztam.”

Azóta sikerült megérteniük egymást. Robertson kiemeli, hogy ezeket az akadályokat rég elhárították. Minden nehézsége ellenére Robertson szereti a munkáját, a Real Kashmir pedig remek edzőt kapott a személyében. „Sikerült profi klubot kialkítani – mondja. – Elkezdeni volt a legnehezebb.”

Mehraj és a vezetőség eredetileg csak a regionális ligábán akart játszani, és maguk is meglepődtek, amikor bejutottak az I-League-be. Így még látványosabb volt, amikor a Robertson második idényében felkerültek az első osztályba. Annak fényében, hogy az idegenben játszott meccsekre eljutni is szinte lehetetlen feladat, hatalmasat léptek előre.

„Nem gondoltuk, hogy osztályt váltunk – mondja Robertson, aki a Rangersben kereken 250-szer lépett pályára, és hatszor nyerte meg a skót bajnokságot. – Nekünk elég volt, hogy részt vehetünk a sorozatban. Mi voltunk a legszegényebb klub, és minden utazás kész rémálom volt. Előfordult, hogy lavina zárta el az utat. Egyszer, amikor Delhibe mentünk, bennragadtunk egy alagútban. Az idény utolsó mérkőzésére Púnába harminc órát vonatoztunk egy hálókocsiban. Ahogy felkeltünk, úgy éreztük magunkat, mint akit elütött egy busz: annyira rázkódott a szerelvény. Másnap nyernünk kellett, hogy megérjük a rájátszást. És nyertünk.”

Nem könnyű kibírni a hosszú utakat, de a Kasmírba érkező vendégcsapatok is sokat szenvednek. A világ egyik legmilitarizáltabb területéről van szó: minden idegent alapos vizsgálatnak vetnek alá. „A hozzánk érkező csapatok megfélemlítve érzik magukat – mondja Robertson. – Az indiai hadsereg fegyveresei mindenütt ott vannak. Azt hiszem, sokat segít a jelenlétük.”

„JÖTTEK, ÉS SZÓLTAK, HOGY A RENDŐRSÉG LETAKARÍTOTTA A PÁLYÁT, PEDIG CSAK HÓEMBEREKET ÉPÍTETTEK”

Van, hogy az ellenfél el sem jut a pályáig. Februárban, Pulwama térségében egy bombatámadás negyven indiai rendfenntartóval végzett. A Real Kashmir néhány nappal később hiába várta a pályán a Minerva Punjabot, mert a vendégek nem kockáztatták meg az utat.

„Olyan volt, mint az 1996-os Észtország–Skócia meccs – nevet Robertson, felidézve a tallinni affért, amikor a házigazda válogatott nem volt hajlandó pályára lépni. – Sejtettük, hogy nem jönnek, de mi úgy készültünk, hogy lesz mérkőzés. Azt mondták, kapunk három pontot a meccsért, de a Minerva fellebbezett a szövetségnél, az pedig az idény végén döntetlennek ítélte az eredményt, igaz, akkor már tudtuk, hogy nincs tét. Sok szempontból kemény hely. Ezernyolcszáz méterrel vagyunk a tengerszint felett, vagyis a játékosok egy óra alatt kifulladnak. Nálunk van egyedül igazán tél egész Indiában. Amikor a déli partról, Keralából érkezett egy csapat, ketten közülük úgy meghűltek, hogy kórházba kellett őket szállítani. Aztán meg itt ragadtak a hó miatt egy hétre, és lemaradtak a következő meccsükről. Kegyetlen vidék, de a mieink már hozzászoktak.”

Robertson is megszokta például, hogy minden reggel alá kell írnia a jelentést arról, hogy a szrinagari stadionban aznap nem találtak bombát. A biztonságiak minden mérkőzés előtt alaposan átvizsgálják az öltözőket. Lassan ez is része lesz a napi rutinnak.

Ahogy a rendszeres térerőkiesések is megszokottá váltak. 2019-ben újra jelentős visszaesés volt tapasztalható a telekommunikációs szolgáltatásokban, miután India visszavonta a 370-es cikkelyt, amelynek köszönhetően addig Dzsammu és Kasmír autonóm államként működhetett.

„Összekovácsolt minket – így Robertson. – Nemrég, amikor hazaértünk egy meccsről, megint elszállt az internet és a térerő. Nem tudtunk kapcsolatba lépni senkivel. Reggel hatkor kellett tartani az edzéseket, mert a katonaság nem akarta, hogy csoportosuljunk. Reggel nyolctól csak ültünk a szállodában, és nem csinálhattunk semmit. Lenyűgöző volt látni, hogyan vesznek erőt magukon a srácok, akik addig az interneten léteztek.”

A zavargások idején Robertson és csapata a tulajdonos ötcsillagos szállodájában, biztonságban és elzártan élnek. Felvetődik a kérdés, hogy képes lesz-e így a futball hatással lenni a régió életére. A Real sikereinek azonban mindenki örül: az elmúlt idényben a harmadikok lettek, vagyis most esélyük lesz feljutni az indiai szuperligába.

„Eleinte alig voltak két-háromszázan a tizenötezres stadionban – magyarázza Robertson, akit annak idején félmillió fontért vett meg a Leeds. – Amikor továbbjutottunk, valahogy befért a huszonhatezer is. A falakon, a fákon és a mecsetek teraszairól is emberek lógtak. Állandó telt házzal játszunk. Elképesztő a hangulat, sehol Indiában nincs ilyen.

Azt hiszem, kikapcsolódni jönnek. Nincsenek mozik, plázák, a fiatalok nem tudnak hol szórakozni esténként. Itt legalább van minek örülniük, láthatják, hogy itt is lehet boldognak lenni. Reményt ad a kissrácoknak is, akik végre játszhatnak a városuk csapatában, mert van már akadémiánk is. Az egész közösséget megmozgattuk: eleinte csak a férfiak jártak meccsre, de most már eljön az egész család, a nagyszülők, a nők, a gyerekek is. Megváltozott a fociról alkotott képük.”

„GONDOLJ A LEGSZÖRNYŰBB HELYRE, AHOL VALAHA JÁRTÁL! NA, AZT SZOROZD MEG TÍZZEL!”

Lehet, hogy Kasmír nem a legcsábítóbb célpont egy játékosnak, de Robertsonnak azért sikerült beszereznie néhány külföldit is. A Rochdale és a Huddersfield korábbi csatára, Kallum Higginbotham például aláírt neki, de ideigazolt Robertson fia, Mason is, aki korábban a Stenhousemuirban és a Peterheadben játszott. Megszerezték a zambiai válogatott Aaron Katebét, ezen kívül két elefántcsontparti és egy nigériai játékost is. Robertson hangsúlyozza, hogy igen jó csapatot rakott össze, az új labdarúgók pedig remekül beválnak.

„Amikor idehívom őket, megkérdezem, mi volt a legrosszabb hely, ahol valaha jártak: na, azt szorozzák meg tízzel – mosolyog. – Azért nem olyan vészes. Ezt ők is tudják. Kasmír gyönyörű hely, csak van néhány helyzet, amit nehéz jól viselni. Jól jön a siker, nagyon népszerű lett a klub. Nem azt mondom, hogy európai szintű, de már sokkal könnyebb idecsábítani a futballistákat. Mostanra nálunk van a legjobb dolga a játékosoknak: már a liga többi csapatából is jelentkeztek, úgyhogy valóban minden megváltozott.”

Most már nem szabad megállni. Az idény végén két csapat juthat tovább az ISL-be, ami hatalmas hírverést jelentene. Robertson szerint a Kashmir kellően felkészült a legfelsőbb ligához is. Most már csak jól kell teljesíteniük. Robertsonnak ennyi év után is rengeteg tennivalója van még.

„A tulajdonos két éven belül fel akar jutni, szóval nagy munka vár ránk – lelkendezik a skót edző. – Ha mi nyerjük a bajnokságot, az összázsiai ligákba is eljutunk. A Real Kashmirnál soha sincs utolsó lépés, mindig van újabb cél, amit el lehet érni. A főnökök magasra tették a lécet, de eközben jót akarnak Kasmír népének is.”

Kétségtelenül elszánt, de nem szeretne hétköznapibb körülmények között is szerencsét próbálni? Játékosként Robertson szerepelt a skót válogatottban, az Aberdeennél Alex Fergusonnal, a Rangersnél Walter Smith-szel, a Leedsnél George Grahammel is dolgozott. Nyilván mindhárom mestertől sokat tanult, ahogy a kasmíri megbízás is olyan tapasztalat, ami jó ajánlatokkal kecsegtethet. Kétezerháromban az Elgin Citynél kezdte, majd a Montrose-nál folytatta: csak ötvenegy éves, még legalább húsz évig edzősködhetne.

„Szeretnék majd visszatérni Nagy-Britanniába – vallja be. – Nagy kihívás ez a családomnak is, és szeretnénk kicsit több időt tölteni otthon.

Itt azonban annyi munka van még. A tulajdonosok sem rázódtak még bele, de sokat segítek nekik is, és szépen haladunk. Esélyt kaptam tőlük, és jó velük dolgozni. Mondtam nekik, egyszer lehet, hogy elmegyek, vagy, ahogy az lenni szokott, vége lesz a jó világnak, és akkor el kell válnunk egymástól. De a barátaimnak tartom őket, és őszinte akarok lenni velük, amikor eljön ez a pillanat. A nyáron kaptam néhány ajánlatot más indiai kluboktól, de kötődöm Kasmírhoz. Nem akarom kiadni a kezem közül ezt a csapatot.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. januári lapszámában.)