A becsúszás halála

 

 

Szöveg Paul Simpson Fordítás Kovács Gergely

 

„Nézzük csak: ha meg lehet tanítani elefántokat szájharmonikázni, vagy agarakat krikettezni, akkor miért ne lehetne megtanítani az angol profikat futballozni?” – tette fel a kérdést egy osztrák újságíró, Willy Meisl 1955-ben Anglia ostoba vereségeire utalva, amikor előbb 6:3-ra, majd 7:1-re kaptak ki a magyar válogatottól. Haragját azok a vélemények váltották ki, amelyek szerint ez a fajta megaláztatás elkerülhető lett volna, ha Anglia nem felejt el „erőből játszani”.

Willy annak a Hugónak volt az öccse, aki az 1930-as évek osztrák Wundermannschaftját vezette kapitányként. A nácik elől Londonba menekült, ahol a brit futball intelligens és szenvedélyes elemzőjévé vált. Számára a 6:3-as vereség előre megjövendölt kudarc bizonyítéka volt. A mérkőzés előtt a mindentudó brit sajtó a következő főcímekkel jelent meg: „A szeszélyes magyar válogatott nem veri meg Angliát”, „Sok becsúszó szereléssel verhető meg Magyarország”, „Az állandó keménység megzavarja a magyarokat”. Az efféle „undok arrogancia”, ahogy Meisl elnevezte, egyértelműen a visszájára sült el. A meccs után a kábult angol csapatkapitány csak azt tudta hajtogatni: „Hasztalan próbáltam becsúszni!”.

A becsúszó szerelés lassú és hosszan nyúló agóniája 1953. november 25-én kezdődött el Anglia katasztrofális vereségével. Hogy ezt fel is ismerje az angol futball, ahhoz még fél évszázadra volt szüksége. Még ma is sokszor halljuk brit pályák széléről azokat a bekiabálásokat, amelyek Meislnél is kiverték a biztosítékot: „Csússzatok rájuk!”, „Játsszatok erőből!”.
Az ipari méreteket öltő hisztéria, amely a liverpoolos Jay Spearing kiállítását követte a decemberi Fulham elleni mérkőzésen, csak azt mutatta meg, mennyire merevek az álláspontok a kérdéssel kapcsolatban.

A hagyománytisztelők úgy vélekednek, hogy amit a játékos tett, az része annak a viharos lendületnek, ami a Premier League védjegye, mások amiatt károgtak, hogy a futball egyre inkább olyan sporttá válik, amelyben nem lehet egymáshoz érni.
Az ilyenek nyilvánvalóan elfelejtik – ha valaha is tudták –, a döntéshozó ebben az esetben inkább arra próbálta meg felhívni a figyelmet, hogy a labdarúgás nem a rögbi oldalági leszármazottja. A szövetség 1863-as tizedik cikkelyében egyértelműen kimondta, „sem a gáncsolás, sem a lökés nem megengedhető a játék során”. Az az elgondolás, hogy a futballban nem lehet egymáshoz érni, inkább az újkori brit játék formálóinak elgondolása, és nem valami FIFA-diktátum.

Az egykori bíró, Graham Poll szerint egyáltalán nem lényegtelen kérdés Spearing labdaszerzése, a játékvezető, Kevin Friend azt próbálta mérlegelni, ennek során meggondolatlanul veszélyeztette-e játékostársát. Amint úgy ítélte, hogy igen, azonnal ki kellett állítania. Spearing esete tökéletesen illusztrálja, miért nem része többé a becsúszó szerelés a védekezés művészetének. Mielőtt olyan csapatok jelentek volna meg a színen, mint az ’50-es évek magyar válogatottja vagy a ’70-es évek Ajaxa, és kezdetét vette volna a zónavédekezés az 1990-es években, addig tényleg egy az egyben estek egymásnak a játékosok. Az alapszabály az volt, hogy ha túlléptél az embereden, akkor helyet csináltál magad előtt ahhoz, hogy megindulhasson a támadás. Így a középpályásokra és a védőkre hárult annak felelőssége, hogy ellenfelük ne passzolhasson. Erre a legjobb módszernek egy becsúszó szerelés kínálkozott.

 

G. Gerisch és M. Reichelt tanulmánya az 1991-es Bayern München–Crvena zvezda BEK-elődöntő első meccséről rámutat arra, mennyire sorsdöntőek is lehetnek ezek az egy az egyben szituációk. A Crvena zvezda úgy egyenlített ki, hogy a müncheni középpályás, Manfred Bender elhagyta a posztját. Ez előtt a gól előtt Bender összesen 25 egy az egyben szituáció részese volt, a meccs során ezek 29 százalékát nyerte meg. Robert Prosineckinél ez az arány 59 százalék volt, így ő mehetett boldogan az öltözőbe, mivel csapata 2–1-re nyert Münchenben.

A régi időkben a becsúszó szerelés a technika és a vérmérséklet fokmérője volt. A ’30-as évek legendája, Wilf Copping elmélete szerint egy korai becsúszás megmutatta, vajon kemény legénnyel áll-e szemben a játékos. Az 1988-as FA-kupa-döntőben Vinnie Jones az első öt percben megtalálta Steve McMahont egy rosszindulatú becsúszással, ami után cinikusan le is szögezte: „Ha a legjobb játékosuk hamar kiesik, könnyebb a győzelem”.
Ugyanez a mentalitás vezetett ahhoz, hogy a portugál védő, Joao Morais „kirúgta” Pelét az 1966-os vb-ről, hogy Claudio Gentile 23 alkalommal faultolta Maradonát az 1982-es világbajnokságon, illetve ahhoz, ami az argentin Claudio Cannigia vesszőfutását eredményezte Kamerun ellen az 1990-es vb-n. Négy évvel később, amikor Marco van Bastennek sérülés miatt kellett visszavonulnia 28 évesen, a FIFA betiltotta a hátulról szerelést. Ez a sorsdöntő elhatározás tette végleg marginálissá a becsúszó szerelés nagy művészeit.

Ha jobban belegondolunk, a becsúszó szerelésnek hat lehetséges következménye van, és ezek közül csak egy igazán hasznos a labdát megszerezni akaró csapat számára. A legjobb az, ha a védő megszerzi szépen a labdát, és megtartja. De éppen ennyire valószínű az is, hogy a szerelés nem sikerül, és csak annyira zavarja meg a játékost, hogy egy másikhoz kerüljön a labda, ennek eredményeképpen pedig szabadrúgáshoz jut az ellenfél, vagy valaki lesérül. Bob Paisley, aki olyan szépen tanította meg a Liverpoolt hátulról türelmesen feljönni, hogy meg is nyertek aztán három BEK-et, így foglalt állást: „Nincs értelme megszerezni a labdát, ha hátul végzed vele”.

A FIFA fentebb említett tiltásának és a visszatérő követeléseknek, hogy tiltsák a veszélyes játékot, az lett az eredménye, hogy ma egy becsúszó szerelést sokkal nagyobb valószínűséggel kezelnek szabálytalanságként. Hogy kemény legény-e az ellenfél, ezt ma már nagyon nehezen tudja kideríteni egy labdarúgó. Erről Rio Ferdinand is így gondolkodik: „Ez nem működik többé. Annyira óvatosnak kell lenni, hogy gyakran tényleg nem érintkeznek a játékosok.”

A taktika miatt kevésbé mérvadó a becsúszó szerelés. Nem szerelhetsz úgy, hogy ellenfeled és a labda nincsenek megfelelő közelségben. Giovanni Trapattoni bebizonyította ezt a Milanban és az olasz válogatottban is az 1960-as években, amikor olyan közel helyezkedett ellenfeléhez, mint a villanypózna a hozzá láncolt kerékpárhoz. Annak a védekező hagyománynak a része ez, ahol a legnagyobb érdem az, ha a játékos a talpán marad. Ezt az elvet vallotta Paolo Maldini, Franco Baresi és Alessandro Nesta is.

Az olyanok, mint Franz Beckenbauer és Bobby Moore, viszont azt bizonyították be, hogy a játék olvasása legalább annyira hasznos lehet, mint egy jól időzített becsúszás. Ennek ellenére még mindig túl sok angol edző végzi munkáját úgy, mintha nem ez lenne a tényállás. Ferdinand így látja ezt: „Gyerekkoromban volt egy edzőm, aki azt mondta, ha a nadrágom nem lesz koszos a meccs végére, akkor nem játszottam jól. Én másképp látom: tiszta nadrágban szeretném elhagyni a pályát, ez jelzi azt, mennyire is jó egy védő. Megszakítani az ellenfél munkáját sokkal hatékonyabb, mint leszerelni őt. Ezt ugyan gyakran észre sem veszik, mert nem annyira feltűnő. Michael Carrick szinte sohasem keveredik közelharcba. A statisztikái mégis lenyűgözőek.” (És tényleg, Carrick 48-szor állította meg a védőt az előző BL-szezonban, erre rajta kívül csak a Schalkéban játszó Benedikt Höwedes volt képes.)

A mozgásnak és a gondolkodásnak az a sebessége, amit Magyarország mutatott fel az ’50-es, az Ajax és Brazília a ’70-es, a Milan a ’80-as és a ’90-es években, a Barcelona pedig manapság, azt bizonyítja, hogy nem lehet sikeres az a védő, aki nem képes elhárítani a veszélyt, és megszüntetni azt. Armin Vehtől, aki a Stuttgarttal lett bajnok, sokszor idézik nem megfelelő szövegkörnyezetben a következőt: „Jó játékos nem csúszik be”. Valójában arra gondolt, hogy az olyan kiváló futballistáknak, mint Paolo Maldini, nincs szükségük becsúszó szerelésre.

Maldini egykori edzője, Arrigo Sacchi, amikor a Milan módszereiről beszélt, egyben azt is kifejtette, mennyire kifinomult is lett a védők feladata: „A védekezés során játékosainknak négy kiemelt szempontra kell odafigyelniük: a labdára, a területre, az ellenfélre és a csapattársakra. Minden labdarúgónak el kell döntenie, ezek közül melyik határozza meg adott pillanatban a mozgását.”
Ferdinand is az ilyen védőket tiszteli a leginkább. „Vannak játékosok, akik tudják, hová pozicionálják magukat, az ilyenekhez szinte mágnesként tapad a labda. Nesta, Baresi, Frank Rijkaard és Ronald Koeman zseniálisak voltak, mert még az előtt megszimatolták a veszélyt, hogy az megérkezett volna, és mindig egy lépéssel előbb jártak. Ne értsenek félre: remek látni azokat is, akik fejjel mennek a falnak, hogy tisztázzanak, de szükség van egyfajta egyensúlyra.”
A modern védekezés a terület lezárásáról szól. A test test elleni és a zónavédekezést felváltotta a labdaorientált védekezés. A teljes védelem folyamatosan a labdára koncentrál: a támadónak alig marad területe, és rendre két-három ellenféllel találja magát szemben. Ezzel arra sarkallják a támadót, hogy távoli csapattársat keressen a labdával, akihez csak kockázatok árán – hosszú passzal vagy csellel – tudja eljuttatni azt. Még ha a támadó bele is rohan a védőbe, a mai divat szerint utóbbi inkább csak azt igyekszik elérni, hogy ne jöjjön lábra a lövés, és próbál lépést tartani vele, amíg megérkezik a segítség. Uruguay elismerésre méltó 2010-es vb-szereplése nagymértékben köszönhető annak a három védőnek, aki a legtöbb labdát szerezte a csapat számára.

Mindez azt jelentené, hogy a becsúszó szerelés halott? Xabi Alonso azért nem ment ilyen messzire, amikor nemrégiben ezt mondta: „A becsúszás a végső lehetőség. Szükség lehet rá, de nem a legnemesebb erre törekedni.” És tényleg, amikor Spanyolország megnyerte a világbajnokságot, Alonso még többször (20) csúszott be, mint ahány sikeres labdaszerzése volt (18). És bárki, aki látta Nesta csodálatos becsúszó szerelését Messi ellenében a Bajnokok Ligájában, az tudhatja, a becsúszás szükséges, gyönyörű és egyben a végső lehetőség.

Ferdinand így látja: „Ha a földhöz kell verned magad, hogy szerelj, akkor nem olvastad megfelelően a játékot azokban a másodpercekben, ami ehhez a szituációhoz vezetett. Az ilyen kísérletek általában hibába torkollnak.”
Meisl minden bizonnyal egyetértene ezzel. Kedvenc szállóigéje az volt, hogy „az angol futball semmit sem tanult, de sokat felejtett”. És csaknem hatvan évvel Anglia megaláztatása után az angol futballisták még mindig azt tanulják, hogy egy elegáns becsúszás többet ér, mint erőből játszani. Kár, hogy a nemzet elefántjai elfelejtettek szájharmonikázni.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. áprilisi számában.)