A magyar válogatott1972 után először szerepelhet Európa-bajnokságon
Amikor az 1982-es világbajnokságra való kijutást filmen örökítette meg László György, s az igen hatásos ötvenperces mozi lement a magyar tévében a vb előtt, a tényleges tartalom (a norvégok elleni 4-1-es, fölényes hazai győzelemmel kiharcoltuk a spanyolországi részvételt, s mindezt az ambiciózus fiatal szövetségi kapitány, korábbi remek játékos szemszögéből látjuk) abszolúte a háttérbe szorult, mivel az akkori televíziónézők többségét sokkolta a filmben folyamatosan jelenlévő, sőt olykor kifejezetten kidomborított közönséges hangvétel, amelyet a már akkor is megosztó személyiségű Mészöly Kálmán használt. Pedig az igazi úriemberként ismert MLSZ-elnök, Szepesi György teljes bizalmát élvezte az akkori újhullámos edző, aki pontosan 40 éves volt a siker idején, hajszálra annyi, mint Dárdai Pál most.
Nos, a tévénézők ingerküszöbe a gyomorforgató valóságshow-kon és egyéb szörnyűségeken edződve ma már olyan magasan van, hogy egy-egy kicsúszott „a kurva életbe” elhangzásakor fel sem kapja a fejét a család vacsora közben. Merthogy ilyesmik a ma bemutatott „út az Eb-re” filmben is repkednek jócskán, és sok értékelés ismét kitér erre, általában megjegyezve, hogy a felfokozott hangulatban érthető az ilyesmi. Lehet, hogy érthető, de nem törvényszerű. Sem Baróti Lajosról, sem Arsene Wengerről vagy Roy Hodgsonról nemigen tudom elképzelni az efféle bazmegelést, amelyet Egervári és Dárdai például kimondottan jópofának is gondol, hiszen nem indulatból, hanem hangulati elemként, tudatosan használják a vaskosabb kifejezéseket a kamera jelenlétének teljes tudatában, talán afféle hídként a futballisták pszichéjéhez. A film végére vezéregyéniséggé váló Dzsudzsák Balázs pedig inkább megfelelő szókincs híján, s bár sokan méltatják most a többieket lelkesítő szerepét, nekem abszolút póznak tűnik az üvöltözése (meg más játékosok és stábtagok indulatos csapkodása és rugdosása kudarcok esetén), s a kamera jelenlétében soha, de talán amúgy sem trágárkodó Gera Zoltán vagy Király Gábor nyugodt mondatai sokkal nagyobb erőt sugároznak, ahogyan az ő szakmai és emberi tekintélyük is nagyobb az öltözőben, azt gondolom, adott esetben kapitányi karszalag nélkül is. Dzsudzsák sem fizikailag, sem intellektuálisan nem alkalmas arra, hogy a vezére legyen akár ennek a csapatnak is, erre talán éppen a norvégok elleni hazai pótselejtezőn igyekezett a leginkább rácáfolni, s a próbálkozásért feltétlen dicséret illeti, ahogyan azért is, hogy az öltözőben is megpróbálja hitelesen eljátszani a csapatkapitányt. Ha már a szóhasználatnál és primitívségnél tartunk, külön szerencse, hogy Pintér Attila rövid, de rettenetes szerepe kimaradt a filmből, egyszerűen azért, mert ő – egyedüliként a film által felölelt négy év kapitányai közül – nem engedte forgatni a stábot az edzéseken és taktikai megbeszéléseken.
Egervári Sándor szerepe Ághassi Attila elemzése szerint is merőben szánalmas, s nekem óriási csalódás. Amikor edzőként és szövetségi kapitányként a sajtótájékoztatókon felcsapta a közhelyszótárt, és iszonyatos mondatait valami bicskanyitogató párttitkárnyelven adta elő minden értelem és érzelem nélkül („mentén”, „kapcsán”, „kijelölésre kerül”, stb.), akkor mindig azt hittem, hogy ez a médiának szóló unalmas szerep, amely mögött valami intim, bensőséges, bizalmi kapcsolata van a játékosaival, valami titkos recept kel életre az igazi közegében, az öltözőben, amellyel hatást gyakorol a csapatra, hiszen bár egyre csökkenő számban, de jócskán vannak a volt futballistái közül olyanok, akik esküsznek „Sanyi bácsi” pedagógiai és sportemberi nagyságára, közösségteremtő képességére. Mindig azt gondoltam, hogy lehetetlen, hogy ezzel a téeszelnök dumával áll elő az öltözőben is, ám most kiderült, hogy de, hogy Huszti Szabolcsnak és Szalai Ádámnak mindenben igaza volt. Ami egyrészt azért szomorú, mert ezek szerint sok játékosnál ez abszolút működött (nyilván az első szembejövő külföldi csapat elleni meccsig), másrészt azért, mert valami egészen elképesztő látni, hogy miként vergődött ez az ember a bukaresti vagy az amszterdami öltözőben, elkeseredésében a játékosai ellen fordulva, s nekik szögezve, hogy „ha nem állnak elég közel Van Persie-ékhez és nem akadályozzák meg őket a labda átvételében, akkor be fognak következni azok a történések, amelyeknek nem lenne szabad”, vagy valami ilyesmi sületlenséget, folyton Andrusch József és Kenyeres Imre üres tekintetű együttérző bólogatásától kísérve. A rendező, Muhi András Pires, bár kétségtelenül kiszerkesztette Sanyi bácsit, attól mondjuk megkímélte, hogy bevágja ide, miként ígért győzelmet az előző napi sajtótájékoztatón a hollandok ellen a végül 1-8-ra végződő meccs előtt. S ez az egyik kritikai észrevételünk – miközben nem győzzük dicsérni a hasonló dokumentálással már a 2004-es Eb selejtezőin próbálkozó Sztancsik Tamás ötletét és elhivatottságát az ügy iránt, s a producerek, alkotók állhatatosságát a mindenkori kapitányok (tudjuk, nem könnyű) meggyőzésében – szóval, hogy közben meg Dárdai zseniális megérzései és jóslatai is kimaradnak így a filmből azáltal, hogy sajtótájékoztatókat, meccs előtti és utáni médianyilatkozatokat nem használ a film, pedig ezek sokszor jól szolgálnák a dramaturgiát és a katarzist. Csak öltözői, edzés- és meccsjelenetek váltogatják egymást, s persze a történet így is „kifutja magát” a valóság által létrehozott happy end által, ám, ha már a Mészöly-filmmel kezdtünk, óhatatlanul ahhoz hasonlítunk (amúgy 1986-ban, az azóta elért egyetlen kijutás alkalmával is történt kísérlet egy ilyen film elkészítésére, de Koltay Gábor forgatási engedélyét Mezey György – legjobb tanítványa: Pintér Attila – a pártközpont legmagasabb köreinek bevonásával vonatta vissza és tiltatta le az egész filmet a sikerei csúcsán a lemondásával fenyegetőzve) nekünk hiányoznak az abban használt finomságok, zenei aláfestések, flash-backek, hatásvadász lassítások, ismétlések, hangsúlyok, a rádióhírrel való befejezés zsenialitása. Persze, teljes joggal mondhatják az alkotók, hogy az ő koncepciójuk az öltöző bemutatása volt a maga valójában (ne feledjük, a másik filmben Mészölyt nem láthattuk a legendás félidei beszédekor, a kamera diszkréten az öltözőajtón kívül maradt, míg most tényleg ott vagyunk a legtitkosabb meccs előtti és félidei pillanatokban is), szándékosan nem manipuláltak semmit, csak figyeltek és rögzítettek. Igen ám, de akkor meg tényleg látnunk kellene mindent, ami az öltözőben történik, mert bár a 444.hu-nak nagyon tetszik, hogy sem Orbán Viktor, sem Csányi Sándor nem látható a filmben, az nyilván életszerűtlen, hogy utóbbi nem is ment be legalább a győztes meccsek után gratulálni (folytatva a párhuzamot, László György filmjében a gratuláló MLSZ-elnökségi tagok – elvtársak és futballhírességek – felvonulása és csókjai is erős részét adják az alkotásnak).
Összegezve: a kijutás jó dolog, annak a megörökítése is (még ha ez szerintünk ma már jobbára ellentétes is az UEFA szigorú szabályaival), de ebben a műfajban ez alkalommal szerintünk még több lehetőség rejlett. Nem vitatjuk ugyanakkor, hogy éppen a fent vázolt nehézségek miatt a képek elkészíthetőségének kicsikarása és rögzítése önmagában is nagy fegyvertény, s nagyszerű, hogy nem a sokadik bukást elemezzük, hanem egy „road to France” mozit, amit egyébként jövő szerdán a TV2 is műsorra tűz, mégpedig – mint a sajtóvetítésen megtudhattuk – a „csúnya” szavak kifütyülése nélkül.
Ami engem illet, Bernd Storck kifejezetten kellemes meglepetést szerzett az öltözői fellépésével, mondataival, főként, amikor a vélelmezetten közismert angolról a Szélesi Zoltán által hihetetlenül kifinomultan tolmácsolt németre váltott. Hogy pusztán azért volt olyan meggyőző, mert látott már néhány komoly edzőt jelentős csapatok öltözőjében, netán azért, mert szavait igazán hitelesítették a többé vagy kevésbé szerencsés győzelmek, vagy éppen azért, mert a szemünk előtt egy nagy edző bontakozik ki, nos erről sokat elmond majd a soron következő három-négy (?) tétmérkőzés. Az Eb-n azonban már valóban tilos lesz forgatnia Muhi András Piresnek és stábjának. Kár.
Sz. Gy.
