Kicsit túltoltuk most az ünneplést?

Naná, az volt a szörnyű, ahogyan a régi sikerekhez viszonyult az ország. Szöllősi György euroblogja.



A hősök terén ilyen tömeg ünnepelt (fotó: hirado.hu)



1986-ban, amikor az idei Eb előtt legutóbb részt vettünk egy nagy futballtornán, az történt, hogy a vb-n úgy jutottunk a legjobb 14 európai csapat közé, hogy előtte legyőztük például Hollandiát és Ausztriát, ám tovább már nem tudtunk lépni, 3-0-s vereséggel búcsúztunk. Csak egyetlen csoportmeccset sikerült megnyerni a tornán. A nem hivatalos végeredmény szerint az európai csapatok rangsorában a 12. helyen végeztünk. A következménye ennek az lett, hogy többen kidobták a tévéjüket az ablakon, könyvek sora jelent meg az irtózatos blamáról, azonnal lemondott a szövetségi kapitány és az MLSZ-elnök, a mérkőzések résztvevői megvetés tárgyaként páriává lettek saját országukban, a politika, meg az úgynevezett véleményformáló elit évtizedekre, már-már úgy tűnt, végképp elfordult a futballtól.
2016-ban, amikor harminc év után ismét kijutottunk, az történt, hogy egy nagy futballtornán úgy jutottunk a legjobb 16 európai csapat közé, hogy legyőztük például Norvégiát és Ausztriát, ám tovább már nem tudtunk lépni, 4-0-s vereséggel búcsúztunk. Csak egyetlen csoportmeccset sikerült megnyerni a tornán. A nem hivatalos végeredmény szerint az európai nemzetek rangsorában a 13. helyen végeztünk, tehát eggyel hátrébb, mint Mexikóban. A következménye ennek az lett, hogy az emberek lelkes ünneplésbe kezdtek Budapesten és országszerte, színpadot ácsoltak a Hősök terére, ahol tízezrek fogadták tapsolva, ünnepelve, könnyes szemmel a diadalmasan hazatérő csapatot, a különféle sajtótermékek egymást túllicitálva éltetik a nemzeti hősöket, városok és munkahelyek küldenek gratuláló táviratot, és milliók megvetésétől kell tartaniuk azoknak, akik óvatosan megpróbálják megfogalmazni, hogy egy 4-0-s vereség azért nem az a tipikusan és hagyományosan melldagasztó büszkeségre okot adó eredmény a labdarúgásban. Egy kollégám, akit tisztelek annyira, hogy nem írom le a nevét, hogy aztán össznépi gyűlölet céltáblája legyen, azt üzente a mámoros Budapestről: itt úgy tudják az emberek, hogy mi nyertünk 4-0-ra a belgák ellen…

Erre talán még Storck sem számított (fotó: hetek.hu)
Nos, ahogyan 1986-ban is demagóg, leegyszerűsítő és méltatlan volt utolsó senkiházinak beállítani mindenkit, akinek köze volt a mexikói összeomláshoz, úgy most sem szabad egy kézlegyintéssel elintézni az immár összefoglaló névvel is felruházott, „károgóknak, fanyalgóknak” nevezett publicistákat, akik azért kissé túlzónak, aránytalannak érzik, ami történik. A korábbiakhoz képest mindenképpen az, ezért érdemes megpróbálni őszintén beszélni a dologról. A mi indulatoktól, kisebbségi érzésektől, politikai reflexektől mozgatott világunkban csakis végletes, megbélyegző, kizárólagos megoldásokra vagyunk képesek. Olyan honfitársaink, akik korábban csak lesajnálóan és fölényesen tudtak beszélni a magyar futballról, most hazaárulónak bélyegzik azokat, akik meg merik jegyezni, hogy talán Dzsudzsák Balázsnak némi szerencsére is szüksége volt ahhoz, hogy – valóban világraszóló módon – két gólt szerezzen a szupersztárokból álló portugál válogatottnak. Akik korábban nem tudtak volna megnevezni összesen két válogatott játékost, azok most tetőtől talpig piros-fehér-zöldbe öltözve éneklik, hogy „soha nem érhet véget”. Ami amúgy a futball hihetetlen erejét, lélektani hatásait tekintve nem szokatlan jelenség, és végre olyanok is megtapasztalják ezt a hatalmas erőt, akik korábban képesek voltak megkérdőjelezni egyáltalán a futball létjogosultságát is a magyar kultúrában. De mi nem nézhetjük (csak) szurkolóként a történteket, nekünk az Észtország elleni 0-1-ről, a Liechtenstein elleni 0-0-ról, a Málta elleni 1-2-ről ugyanúgy tárgyilagos tudósítást kellett írnunk, (akkor is csitítani kellett azokat a hangokat, amelyek szerint minden futballpályát be kell szántani, a sportágat meg egyenesen tiltsák be Magyarországon), ahogyan most sem adhattunk minden magyar játékosoknak 10-es osztályzatot az osztrákok elleni győzelem után, s ahogyan majd az őszi vb-selejtezőkön is ott leszünk, és igyekszünk igazságosan értékelni az eredményektől függetlenül.
Mi tehát az oka annak, hogy most hatvankét éve, a londoni 6:3 óta nem látott hatást gyakorolt az emberekre a magyarok csoportgyőzelme az Eb-n, amit az egyenes kiesésben elszenvedett azonnali és elég sima kiesés sem tudott elhomályosítani? Egyszerűen csak kisebbek lettek az igényeink? Nos, az egyik ok valóban ez. 86-ban már-már világbajnoki reményeket tápláltunk európai ranglistavezetőként, ehhez képest jött a 0-6 irtózatos pofonként, ráadásul megszégyenítő módon éppen a szovjetektől. A lélektani környezet egészen más volt tehát. Azóta viszont olyan csalódások értek bennünket, annyiszor mondogatta a futballra még egyáltalán emlékező szűk kisebbség, hogy már azt sem bánnánk, ha 6-0-ra elvernének bennünket egy nagy tornán, csak jutnánk ki végre, hiszen már ez sem sikerült évtizedek óta, hogy most, amikor végre tényleg sikerült, akkor valóban minimális elvárásokkal indítottuk harcba a válogatottat, a tisztes helytállás (akár három szoros vereség) is reálisnak és méltányolhatónak tűnt a szintén nem várt, és bravúrosnak mondható pótselejtezőbeli siker (oda-vissza vertük Norvégiát) után. Talán most először fordult elő a magyar futball gazdag, de igen fordulatos történetében, hogy jobban szerepelt a válogatott egy tornán, mint amit előzetesen az ország remélt. Már az 1924-es párizsi olimpia után felháborodott tömeg várta a hazatérő csapatot, amely képes volt kikapni Egyiptomtól 3-0-ra, olyan kultúrateremtő futballóriásokkal a soraiban, mint Fogl Károly, Mándi Gyula, Guttmann Béla, Opata Zoltán, Braun József, Orth György. A legabszurdabb aztán az 1954-es fogadtatás volt, amikor a világbajnoki ezüstérmes (a magyar sport eddigi legnagyobb sikerét elérő) csapat tagjait kimondottan titokban kellett egyenként, államvédelmis autókkal hazacsempészni, még napokig rendőröknek vigyázni rájuk, miután az őket szállító vonat Tatán megállt, s a botrányt elkerülendő ott rendeztek számukra gyászos hangulatú fogadást. Pedig akkor is a Hősök terén ácsolták az ünnepi emelvényt, ám megállt a kalapács a munkások kezében, amikor a lelkes építkezés közben a rádiót hallgatva arra lettek figyelmesek, hogy a nyugatnémetek 2-0-ról megfordították az eredményt a döntőben… A jól előkészített ünneplésből nem lett semmi, ellenben egyetlen éjszaka alatt kellett elégetni kétmillió példány postai bélyeget, amely másnap reggel a postahivatalokban a „világbajnok magyar csapatot” köszöntötte volna minden feladott küldeményen, s a közös meccshallgatás szervezőinek ötletéből hatalmas botrány lett, a Népstadionban összegyűlő több tízezres tömeg ugyanis a meccs után törni-zúzni kezdett a Thököly- majd a Rákóczi úton, és egy villamost is felborított a körúton (igen, éppen a Nagykörúton!), ami nem volt éppen szokványos jelenség a Rákosi-rendszer félelmetes rendjében (ma már regény, Benedek Szabolcs könyve is megörökíti a „Focialista forradalom” történetét). Mindezt azért, mert addigra, négy év veretlenség, az Évszázad mérkőzése, parádés negyed- és elődöntő után már mindenki beleélte magát a világbajnoki címbe, s természetesen a sikereket politikai propagandává alakító média fokozta odáig a várakozásokat, hogy a világbajnoki ezüst mélységes csalódásnak számított, amikor „váratlanul” bekövetkezett (holott csak az ősi igazságot nem lett volna szabad szem elől téveszteni, miszerint „a labda gömbölyű”). Vagyis minden relatív, az angolok most éppen odáig jutottak az Eb-n, mint mi, ráadásul „csak” 2-1-re kaptak ki Izlandtól, Londonban mégis mindenki történelmi összeomlásról, botrányról, szégyenről beszél, azonnal lemondott a kapitány, s ünnepélyes fogadtatásról szó sem lehet, miközben a szomszédban, Belfastban a miénkhez hasonló lelkes fogadtatás járt az ugyanúgy a nyolccaddöntőben búcsúzó északíreknek, akik még soha sem vették részt korábban Eb-n.

Belfastban is megadták a módját az ünneplésnek (fotó: bbc.co.uk)
Az elvárásaink az évtizedek során tehát alaposan megváltoztak, az angolokéról az északírek szintjére ereszkedtek, s 2016-ban valóban minden gól, minden pont, hát még az osztrákok elleni győzelem, és a portugálok elleni, csoportgyőzelmet hozó sokgólos döntetlen elemi erővel lökte a felszínre a korábban mélyre temetett nemzeti büszkeségünk megnyilvánulásait. Tudtuk mi, ha nem is beszéltünk róla, hogy egy Eb-n, a Cristiano Ronaldóval felálló portugálok ellen háromszor is megszerzett vezetés sokkal, de sokkal nagyobb szám, mint egy kalapácsvető olimpiai aranyérem, mindig is arra vártunk, hogy azt számolgathassuk, az utolsó meccs eredményétől függetlenül továbbjutva melyik esetben kit kaphatunk ellenfélnek a legjobb 16 között. Esélyünk sem volt rá, de sokszor elképzeltük, hogy milyen lenne, majd legyintettünk, hogy a mi életünkben ilyen már úgysem lesz. Így aztán most, amikor bekövetkezett, ledobta az agyunk a láncot, és önkívületi állapotban élveztük az Eb napjait, heteit, újra és újra rádöbbenve, hogy nem álmodunk, hanem tényleg megtörténik velünk mindez. A régóta visszafojtott, de kitörni készülő közös büszkeséghez jött még, hogy a rendszerváltás óta nálunk is meghonosodott a nyugati típusú, a leginkább a kereskedelmi média eszköztárából jól ismert sikerkultusz, ahol a legkisebb teljesítményből is hatalmas, gigantikus, érzelmes csodát kell varázsolni, amint ezt a különféle tehetségkutató műsorok tálalásában láthatjuk. Ott mindenki „fantasztikus”, „lenyűgöző”, „csodálatos”, az utolsó, gyengécske kieső is „lélegzetelállítóan tehetséges”, s most amikor az EURO 2016 valódi sportértékét ünnepelhettük, természetesen megint túltoltuk kicsit a dolgot, bár természetesen sokkal inkább indokolt lelkesedni Kádár Tamás kemény szereléseiért, egy hús-vér ember tényleges, igazi futballistákkal szemben bemutatott, valóban a fél világ érdeklődésére számot tartó teljesítményéért, mint egy virtuális világ kitalált viszonyrendszerében elért igencsak relatív, mégis sokszor milliókat manipuláló sikerekért az ilyen műsorok mesterséges, ám sokszor nagyon népszerű sztárjaitól.
Azok az élmények, az az összetartozás-érzés, az a büszkeség, amelyet a magyar labdarúgó-válogatott kiváltott az emberekből, fantasztikus, megfizethetetlen, pótolhatatlan, és pontosan az ilyen pillanatokért mondtuk, sziszegtük, suttogtuk, kiáltottuk mindig azt, hogy nem szabad feladni, hogy ennek az országnak focija legyen, bármennyire kilátástalan és nevetséges is volt sokszor, amit futball címén magunk körül láttunk, s bármennyire is megvetettek bennünket a foci iránti rajongás miatt. Pontosan ezeket a pillanatokat kívántuk a gyerekeinknek, mindazoknak, akiknek nem adatott meg, hogy a teli Népstadion büszke moraja járja át a lelküket, és megbabonázva tapsoljanak Albertnek, Törőcsiknek, Détárinak. Igen, teljesen egyetértek azokkal, akik a nagy klasszikus nemzeti futballélményekkel egyenrangúnak tekintik Gera lyoni bombagólját, Stieber finom bordeaux-i emelését, sőt Király oslói bravúrját. Ezek a pillanatok ugyanúgy gyerekek, fiatalok tízezreinek jelentik a csodát, a győzelmet, a virtuozitást, az álmokat, a nemzeti büszkeséget, mint Albert cselsorozata a németek ellen, Sárosi hét gólja Csehszlovákiának, Farkas kapásgólja a braziloknak, Kiss László löbbölése Norvégia ellen, Zombori bombagólja Bolívia ellen, Nyilasi fejesei, Fazekas góljai 1982-ben, Esterházy gólja a braziloknak, Détári győztes szabadrúgásgólja a német kupadöntőn, és így tovább (Puskás visszahúzós és BL-döntős gólját most nem említeném, mert az tényleg külön kategória, nem csak a magyaroknak, az egész világnak nemzedéki élmény). Viszont visszautasítom azokat a megint csak aránytalan és primitív (lám, mennyi indulat van bennünk!) megjegyzéseket, amelyek szerint most aztán tényleg elég az Aranycsapatból, meg „a Mészölyék most már nem mondogathatják nekünk, hogy mennyivel jobbak voltak”. Abban igaza van Dárdai Pálnak, hogy „már nem csak fekete-fehér felvételeken láthatunk jó magyar focit”, de Mészölyék bizony még mindig nyugodtan mondogathatják, hogy mennyivel jobbak voltak, mert ők 1962-ben, 1964-ben és 1966-ban is a legszűkebb világelit, a legjobb nyolc (négy) mezőnyének teljes jogú tagjai voltak, míg a Storck-csapatnak éppen addig volt esélye bárki ellen, amíg a lesajnált, alábecsült kiscsapat szerepéből tudott borsot törni a meglepett ellenfelek orra alá. (Igaz, egyenes kieséses párharcot nagy tornán már Mészölyék sem tudtak nyerni, utódaik – egészen mostanáig – már a csoportból sem léptek tovább, ha egyáltalán odáig eljutottak.) Azon viszont én is meglepődöm, hogy Storck is a régiekhez képest határozza meg magát, hogy a hajdani nagy sikereket nem alapnak tekinti, amire építkezni lehet, hanem démonoknak, akik ellen neki harcolnia kell. Pedig nem kell. Ez a probléma nem is probléma, legfeljebb a szaksajtó tartja még számon ezeket az összefüggéseket, az ehhez hasonló elemzésekben fontosak csupán, a Hősök terén ünneplő tömeg nagy részét egyáltalán nem érdekli, hogy pontosan miként viszonyulnak a mai sikerek a régiekhez, nincs összehasonlítási alapjuk, egyszerűen csak örülnek annak, amit az elmúlt hetekben átélhettek. Sőt boldogok, hogy megérezhették, megtapasztalhatták, miért is szerette ez az ország egykor annyira a futballt, százezrek értették meg, hogy „hogy lehet ennyire odalenni a fociért”.

Angliában nem kegyelmeztek a nyolcaddöntős búcsúért a válogatottnak, a "szégyen" a legenyhébb szó
És ez nagyon rendben is van, hiszen mit sem óhajtottunk inkább, mi, évtizedek óta a magyar foci keserű kenyerét majszolók, mint éppen ilyesféle előrelépést, változó társadalmi megbecsülést, közös sikereket. De nem lesz-e megint kontraproduktív a most tapasztalható hatalmas lelkesedés, ha jönnek a szürke hétköznapok és az óhatatlan kudarcok? A jelenlegi eufória (és ezt sokan meg is fogalmazzák most), nem egyszerűen a franciaországi szereplésnek szól, hanem annak a felismerésnek, hogy igen, így is lehet, mégis lehet, mégis képesek vagyunk rá mi, magyarok is. Hogy lelepleződött a magyar „szakma” sok-sok hazugsága, miszerint ebből a játékosállományból, ebben az országban lehetetlen ilyen eredményt kihozni. És ez már egy megelőlegezett ünneplés, mert ha kiderült, hogy a korábban oly sikertelen játékosokkal is lehet sikeres a válogatottunk, akkor most már ezt akarjuk látni, akkor most már azt várja mindenki, hogy a norvégok, az osztrákok, izlandiak, portugálok ellen élvezettel látott csapat fusson ki a pályára a vb-selejtezőkön is, s a nyolcaddöntős kiesés valóban ne a lezárása legyen néhány roppant szívós és becsvágyó idős futballista karrierjének, hanem a kezdete a magyar futballfeltámadásnak. Valóban ez az általános hangulat, valóban erről beszél most mindenki. Nekünk viszont vannak még kétségeink, éppen azért, mert a legjobbjaink még Franciaországban is az idősek, az akadémiák létrejötte előtt nevelkedő nemzedék tagjai voltak, s nem látjuk még, hogy kik léphetnének a helyükre. Ez nem károgás, hanem tárgyilagos megállapítás, mint ahogyan az sem károgás, hanem tárgyilagos megállapítás, hogy a most elért eredményért régen nem járt ünneplés Magyarországon. De rögtön hozzátesszük: az akkori mérce és futballellenes értelmiségi gőg, a nemzeti büszkeséget és lelkesedést kigúnyoló, fanyalgó hivatalos attitűd – mert ne legyenek kétségeink, hogy akkor is a média adta a kocsmában okoskodók szájába a szavakat – legalább olyan igazságtalan volt az akkor még igenis népszerű és értékes magyar focival szemben (1962-ben, 1964-ben, 1966-ban, 1972-ben, 1982-ben, 1986-ban), mint amennyire most talán túlzó a válogatott fogadtatása. Sőt, a mostani lelkesedés részben a korábbi lesajnálásnak is szól, az összetartozni vágyás kiélésének évtizedes lefojtását is kompenzálja. Megvan tehát a maga oka és magyarázata, s reménykedjünk, hogy az a megújulás, amelynek az ígéretét tényleg ez a csapat, ez az MLSZ, ez a futballfejlesztési koncepció (és igen, ez a miniszterelnök) hozta el végre, valóban nem csak ígéret marad, hanem érdemes már most a jövőt is ünnepelni, a franciaországi sikerek révén felderengő lehetőségeket megragadni. Ahogy Dárdai mondta, a mámort át kell (át kellene) menteni az NB I-es, NB II-es meccsekre, s talán az egyre erősödő topklubjaink a hangulat fenntartása szempontjából nagyon fontos nemzetközi klubsikereket is elhozzák. Vegyük úgy, hogy végre jó és méltó alkalom adódott megünnepelni, amit korábban a történelem és a politika elvett tőlünk (például soha sem biztathatták itthonról érkező tízezrek a magyar csapatokat a korábbi nagy sikerek idején a helyszínen, Puskás „magányos” BL-döntőiről nem is beszélve), megünnepelni, hogy kik is voltunk mi a világ futballjában, s egyben közös ovációval nyilvánítani véleményt arról, hogy a jelek szerint hova juthatunk megint.
Mert tényleg igaz a futballban is, hogy megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.
Szöllősi György (Nice-Budapest)
FRISSÍTÉS! Örülök, hogy belinkelték, s így népszerűsítették a blogbejegyzésemet, köszönöm is nekik, de miután a 444.hu és a 24.hu azt emelte ki, hogy "nekimentem" Királynak és Storcknak, szeretném leszögezni, hogy Király Gábort csak egyszer, az elismerés hangján említem a cikkben oslói védése kapcsán (a teljesen más témában írott, tényleg idétlen kommentem keveredett bele az ügybe, azt visszavontam, töröltem, elnézést kérek érte, nem ért ennyit), de még csak véletlenül sem mentem neki Bernd Storcknak sem, akit nagyszerű profinak tartok, újságíróként csak pozitív tapasztalatom van a munkájáról, magyarként pedig nagyon hálás vagyok neki azért, hogy a saját válogatottunk meccseiről tudósíthattam az Eb-n, nem véletlenül ő a most a standokon lévő (vagy inkább onnan már elfogyó) magazinunk címlapembere. Ami viszont a cikk érdemi állításait illeti, azzal kapcsolatban megdöbbentően sok és értékes megerősítést kaptam, de aki vitatja azokat vagy azok létjogosultságát, azzal is szívesen vitatkozom, örömmel veszem a véleményét, ahogy mindig is." Sz. Gy.

Szólj hozzá!

Hozzászólások