Gondolj csak, amit akarsz, én vagyok a legnagyobb!

Angol kollégáink terjedelmes cikke a FourFourTwo magazin 2016. februári számából.



Több mint húsz éve a Roma játékosa, több mint 300 gólt szerzett, és vb-t is nyert, de Totti nem kapja meg a szeretetet, amit úgy érez, megérdemelne. Ideje kifejezni a tiszteletünket, mielőtt késő lenne.
Szöveg: Andy Murray. Fordítás: Kovács Gergely
"Ez egy kis punci, ez a… Totti. Nem értem, mire ez a nagy felbolydulás körülötte.” Talán nem ez a legrosszabb, amit Ron Atkinson valaha is mondott, de az egyik legnagyobb sületlenség, az biztos. Valószínűleg nem volt ott fejben, amikor e szavakat találta kiejteni a 2002-es világbajnokságon, ahol utoljára volt az ITV kommentátora. Még hozzátette: „Van egy kis harapnivaló? Nagyon éhes vagyok.”
Nem a Manchester United és az Aston Villa egykori menedzsere az egyetlen Angliában, aki nem tartja sokra Francesco Tottit. Terry Venables, Glenn Hoddle és Graeme Souness például a jóindulat leghalványabb jele nélkül együtt gyalázták őt, amikor győztes gólt szerzett a BL-ben a Bayern München ellen 2010-ben. „Nem lehet azzal vádolni, hogy beleszakadna a munkába – csipkelődött Souness. – Persze, tehetséges, de úgyis tudjátok a véleményem róla.” Hoddle is beszállt: „Tényleg nem valami nagy különlegesség. Ha az lenne, máshova igazolt volna. Valaki csak jött volna, hogy elvigye.” „Glennek igaza van – fejelte meg Venables. – Totti amolyan családi ezüst.”
A tágabb brit futballsajtó is szépen szórta rá a megjegyzéseket, általában egy-egy kiragadott teljesítménye, hol egy BL-, hol egy világbajnoki mérkőzés alapján. Valóságos rejtvény a személye, amelyet nem fejthetünk meg, ha nem vesszük figyelembe négy nagy trófeáját (Serie A-aranyérem, két Olasz Kupa-győzelem, világbajnoki cím).
Pocskondiázása az ismeretek jelentős hiányán alapul. Azt talán mindenki tudja a 39 éves játékosról, hogy szünet nélkül töltött el 26 évet a Roma játékosaként azt követően, hogy 13 éves korában, 1989-ben a klubhoz került. Sosem lett hűtlen (egyébiránt hetedik generációs római lakosról beszélünk), épp ezért nem is végzett a Bajnokok Ligája legjobb nyolcánál előkelőbb helyen, és az Aranylabda-szavazáson is csak az ötödik helyig jutott.
A legtöbb európai országban a hűség megtestesítőjeként tekintenek rá. Amikor a Roma felkészülési mérkőzést játszott a Barcelonával az idény kezdete előtt, Messi fontosnak tartotta, hogy vele cseréljen mezt, és egy közös fotót is kikövetelt magának, amit ezzel a szöveggel tett ki az Instagramra: „Egy igazi nagyság! Micsoda jelenség.” A fénykép 1.8 millió lájkot kapott.

A száraz statisztikák a kontinens bizalmát erősítik meg a brit ellenérzésekkel szemben. Egyedül Silvio Piola szerzett több gólt nála az olasz bajnokság történetében, de sokkal góldúsabb korszakban. Hazájában öt alkalommal választották meg az Év játékosának. 2007-ben európai aranycipős lett. S természetesen világbajnok 2006-ban.
A jelenlegi idény végére kis híján 40 éves lesz. Nincs kizárva, hogy ez egyben a hattyúdala is, úgyhogy ahogy közeleg az esemény, idejét láttuk megkérdezni a korábbi csapattársakat, edzőket, szerintük miért tisztelik ugyanazt a játékost olyannyira a kontinensen, és miért nem fogadják el a szigetországban.
Miért fontos ő egyáltalán? Miért maradt ennyi ideig az örök városban? Továbbá meglesz-e még az a 30 gól, amely Silvio Piola mindenkori gólrekordjának túlszárnyalásához kell?
„Csak néhányszor értem labdába. Túlságosan izgultam, és túlságosan örültem”
„Gyerünk már, küldd fel azt a fiút” – mondta Szinisa Mihajlovics középpályás az edzőjének, Vujadin Boskovnak, és rámutatott egy 16 éves szőke gyerekre, aki tágra nyílt szemmel ült két székkel odébb. A Roma 2–0-ra vezetett a Brescia ellen 1993 márciusának végén.
„Melegíts, és már mész is fel!” – mondta Boskov az ígéretes, 22 éves csatár, Roberto Muzzi mellett nézelődő fiúnak. De az meg sem mozdult. „Hallod?! – mordult rá Muzzi. – Hozzád beszél! Gyerünk!”
Később Totti elmesélte ugyanezt az esetet. „Tíz másodpercet melegítettem, és már a pályán is voltam. Csak néhányszor értem labdába. Túlságosan izgultam, és túlságosan örültem.”
Francesco Totti gyerekkori álma még gyerekkorában teljesült, majd további 750 alkalommal.

Amikor egy évtizeddel korábban álmodozott erről a pillanatról, még a szűkös Via Vetulonián cselezgetett fel és alá Róma belvárosában. Az utca az olasz főváros „lakótelepi negye-dében” található, ahol mindenki ismer mindenkit.
Apja, Lorenzo banktisztviselő volt, édesanyja, Fiorella háztartásbeli, Totti pedig többször is meglepte a környezetét. Már kilenc hónapos korában tudott járni. Négyévesen az is látszott, hogy kivételes tehetség lesz, igaz, addigra rengeteg meccset nézett végig a család kis zugában.
Egy alkalommal, négyesztendősen a családdal ellátogattak a Roma központjától félórányira található tengerpartra, Torvaianicába, ahol apjával belefutottak focizó nyolcévesek egy csoportjába. Az idősebb Totti megkérte őket, vegyék be a fiát is, de azok nem akarták, féltek, hogy megsérül. Végül kötélnek álltak, és a piros nadrágot és a négyes számú fehér mezt viselő Totti mindenkit elkápráztatott, a kétszer idősebb fiúk szájtátva nézték a játékát.
Senki sem formálta jobban életét, mint édesanyja, Fiorella, aki gyakran mondogatta: „mindig tisztának és derűsnek kell maradnunk belül”. Francescót és bátyját, Riccardót a szigorú katolikus erkölcsiség szellemében nevelte.
Még az is előfordult, hogy megpróbálta a hírhedten aranyifjú életet élő, gyakran tévutakon bolyongó Antonio Cassanót jobb belátásra bírni. Azt a játékost, aki később fia csapattársa lett.
„Én sem voltam éppen angyal – mondta magáról Totti. – Gyakran loptam labdákat. Nyaranta minden délután napnyugtáig játszottunk. A végén gyakran megfogtam a labdát, és a világ legtermészetesebb módján sétáltam vele hazafelé. Egész komoly gyűjteményem jött össze. A végén mindet visszaadtam. Az iskolában nem voltam kiemelkedően jó, de mindig odafigyeltem, és igyekeztem jól viselkedni, már csak a mama miatt is.”
Olyan személyiséggel állunk szemben, akinek a sorsa előre elrendelt. Az eltökélt Fiorella odafigyelt a tanulmányaira, hordta őt az edzésekre – kezdetben a Fortitudo Luditorhoz, majd a Smit Trasteveréhez, végül a Lodigianihoz –, és jótékony szigorral kísérte sorsát. A vasárnapokat misére járással, a nagyszülők látogatásával és kártyázással töltötte a család.
„Családja rendkívül meghatározó volt – említette róla Emidio Neroni, aki a Lodigianinál volt az edzője. – Enzo és Fiorella is gyakran jelen volt az edzéseken, de szinte észrevétlenül. Ennek ellenére tekintélyt és komolyságot sugároztak. Tízéves korában Totti alacsony és gyors játékos volt. Látszott rajta, hogy született tehetség. Nem az jelentett kihívást, hogy tökéletesítsék a tudását, hanem hogy a helyes útra tereljék. A génjeiben volt a futball. Már-már úgy tűnt, nincs is a pályán, hogy gyenge, majd egyszer csak előkerült a semmiből, és hatalmas gólt vágott.”

Totti édesanyja
Hamarosan a Roma valaha volt legnagyobb reménységeként kezdték el emlegetni, és érdeklődött iránta a Milan, a Juventus és a Lazio is. A család hosszú ideje Roma-drukker volt, így más csapatról hallani sem akartak. Fiorella egy nap beviharzott a Lodigiani edzőpályájára.
„A Lodigiani – idézi fel Gildo Giannini, aki akkoriban a Roma utánpótlás-nevelésénél szolgált – már odaígérte Tottit a Laziónak. Ám az anyukája megkeresett, és kért, hogy mi vigyük el. Nem kellett sokat győzködnie, már tudtunk róla. Meggyőztem a Lodigianit, hogy nekünk adják el."
Egy hónapon belül Totti már a két évvel idősebb U15-ös korosztályban játszott (persze szabálytalanul). Eltökélte, hogy a Roma labdarúgója lesz. 1991-ben labdaszedő volt az Inter elleni UEFA-kupa-döntő visszavágóján.
Továbbra is nutellás kenyeret, chipset és pizzát majszolt, így segítette bajnoki győzelemhez 15 évesen az U17-es csapatot.
„Még csak egy hónapja volt nálam, amikor az U20-as együtteshez került – mondja Ezio Sella edző az FFT-nek. – Azonnal felkeltette a figyelmemet. Nem nagyon láttam még olyat, hogy valaki ilyen fiatalon ilyenekre legyen képes. Az első edzésén megértettem, hogy éppen legenda születik. A semmiből teremtett helyzeteket. Mindig figyelmeztettem: ne gondolja úgy, hogy már befutott, csak azért, mert sokan ajnározzák.”
Sella úgy emlékezik vissza arra az 1991-es Milan elleni U17-es bajnokságot érő győzelemre, mintha csak tegnap lett volna. „Minden durva becsúszást túlélt, ment tovább, bárhogy akarták elkaszálni. Ne feledjük, az ellenfél nem is egyszer szerette volna megszerezni magának. Középső középpályásként és csatárként is szerepeltettem, és mindkét gólt ő készítette elő aznap a kettő nullás győzelem során.
Ő volt a legjobb játékos, akit valaha is edzettem. Technikai edzésre nem is volt szüksége, csak az időt pocsékoltuk volna vele.”
Totti U20-as edzője, Luciano Spinosi sosem fogja elfelejteni az első alkalmat, amikor meglátta őt a pályán. „Tíz perc múlva hívattam Giorgio Perinettit, a Roma sportigazgatóját, és megmondtam neki, hogy ezt a tehetséget sohasem engedheti el. Úgy ért a labdához, ahogyan senki más nem. Láttam már elég fiatalt, de ő egészen más volt. Húzta magával a csapatát. Csak annyit kellett mondanom neki, hogy játsszon. Nem láttam még ilyen tizenhat éves labdarúgót. Könnyebbé tette a munkámat.”
Végül egy 1993. márciusi, Ascoli elleni U20-as mérkőzés miatt változott meg minden. A felnőttcsapat Bresciába készülődött, és a vezetőedző, Boskov úgy döntött, magával viszi az Ascoli ellen két gólt szerző futballistát.

Az ezt követő napon jött Mihajlovics, Boskov és a bemutatkozás. Ruggiero Rizzitellit váltotta, aki a Roma legendája és a válogatott játékosa volt. „Mindannyian azt vártuk, hogy pályára lépjen – emlékezik Rizzitelli. – Sok fiatal edzett a felnőttekkel, de Totti egészen elütött tőlük. Nem sok ifjú bőrözi be az első csapat játékosait edzésen. Hatalmas tehetségéhez kiváló személyiség is párosult. Mondtam neki, hogy legyen nyugodt, és élvezze a futballt. Fura, de büszke vagyok rá, hogy első élvonalbeli meccsén a helyemre állhatott be. Minden egyes évben felhív valaki, hogy beszélgessünk arról a bizonyos Roma–Brescia mérkőzésről.”
„Nem akartam, hogy felfedezzék, mert tizenhét évesen bárki könnyen elveszítheti a fejét”
A következő másfél esztendőben Totti fokozatosan ízlelte meg az élvonalat Carlo Mazzone (balra) keze alatt, aki szintén római, és hatalmas szerepe volt abban, hogy Andrea Pirlóból végül előretolt játékmester lett. Tíz perc itt, fél óra amott. Kettejük kapcsolata leginkább apa-fiú viszonyhoz hasonlított és hasonlít ma is. Totti csodálattal tekintett fel az edzőre, Mazzone pedig igyekezett megóvni őt a túlzottan korai sztárolástól.
„Igen határozottan utasítottam a munkatársaimat – mondja Mazzone. – Közöltem velük, megütheti a bokáját, aki feltárja a világnak, mennyire is jó Totti. Mindannyian tudjuk, milyen a Roma, nem akarom, hogy bárki miatt ez másképp legyen.
Be kell vallanom, féltékenyen őriztem őt, nem akartam, hogy felfedezzék, mert tizenhét évesen bárki könnyen elveszítheti a fejét. Próbáltam megvédeni.” Totti először 1994 februárjában volt kezdő a Sampdoria ellen, és a mérkőzés legragyogóbb teljesítményét nyújtotta. A lefújást követően Mazzonében azonban életbe lépett az atyai ösztön.
„Menj, és zuhanyozz, fiam – súgta fogadott gyermekének. – Majd én beszélek a sajtóval.” Ezek után nem csoda, hogy Totti írta Mazzone 2010-ben megjelent önéletrajzának előszavát.
Hat hónappal később lőtte első gólját a Romában. Lapos, ballábas lövés volt az 1994–95-ös idény első játéknapján a Foggia ellen. Úgy ünnepelte meg, hogy elment fagyizni a testvérével. Továbbá a nagybátyja is ígért neki egy mountain bike-ot erre az esetre. „Nagyon szerettem volna egyet, és valószínűleg meg is vehettem volna magamnak, de inkább vártam a gólt. Azóta mindig segít, ha van előttem valami cél.”
A szikrát tehát az édesanyjától kapta, Mazzone nevelőapjaként foglalkozott vele, a nagybátyja a gólját inspirálta, de mi a helyzet fogadott testvérével? A Roma tízes számú játékmestere Giuseppe Giannini (A herceg) volt ekkoriban, az ő apja igazolta Tottit 1989-ben. Az idősebbek még az 1990-es világbajnokságról is emlékezhetnek rá, Roberto Baggio árnyékában játszott. Totti a mai napig a legnagyobb büszkeségeként emlegeti, hogy örökölte híres mezét.
„Látványosan kiemelkedett közülünk – mondja Giannini, aki 436 mérkőzést játszott a Romában, és 47-szer öltötte magára a válogatott mezét. – Minden olyan könnyűnek tűnt az ő esetében. Nem lehet eleget dicsérni, amit az olasz labdarúgásért tett. Ő a legjobb Roma-játékos, akit csak ismertem. Szobatársak voltunk. A saját magam fiatalabb kiadását láttam benne, mert ugyanazokat csinálta, amit én. Igyekezett nagyon sokat tanulni a többiektől. Úgy érzem magam, mintha a bátyja lennék. Jól ismerem az édesanyját is. Emlékszem, amikor Francesco az első autóját készült megvenni. Egy Volkswagen Golf GTI-re fente a fogát, és a szülei engem hívtak aggódva. Mondtam nekik, hogy az én első autóm egy Mercedes volt.” A család és a valahova tartozás végigkíséri Francesco Totti történetét.
1997 januárjában a csalódott Totti arra készült, hogy a Romából a Sampdoriába szerződik. Hamarosan azonban ez a valahova tartozás meggyengült. Három reményteli, de kézzelfogható eredmény nélküli idényt követően 1996 nyarán Mazzonét kirúgták, Giannini pedig a Sturm Grazba szerződött. A vezetőedzői posztot Carlos Bianchi töltötte be. Kapcsolatuk az első perctől fogva feszülten alakult. Mazzone, a karizmatikus, tősgyökeres római elkényeztette Tottit, de újdonsült argentin követője nem kimondottan kedvelte a klub frissen felfedezett reménységét. Gyakran tagadta meg tőle a tízes posztot, amit annyira szeretett megkapni Giannini távozását követően. Totti kiábrándult, és 1997 januárjában már a Samp-doriába készült kölcsönjátékra. A Tottenham is érdeklődött a 20 éves labdarúgó iránt.
„Bianchi ki nem állhatta a római születésűeket, engem meg különösen utált, mert fiatal is voltam – mondta később Totti. – El tudod képzelni, milyen az, amikor kispályás edzőmeccsen a rómaiak játszanak a nem rómaiak ellen? Fejben már Genovában voltam, és ha elmegyek, biztosan nem jövök többé vissza.”
Ki tudja, hogy csak a nyugati szél miatt-e – ami a rómaiak szerint a szívet melengeti –, vagy esetleg egy románcnak köszönhetően, de az idény végéig maradt. Áprilisra a Roma már a tabella alsó felében időzött, és Bianchi ultimátumot adott a klubelnök Franco Sensinek, mondván, vagy Totti, vagy ő. Csak az egyikük nyerhetett.
Bianchit a támadásmániás, láncdohányos Zdenek Zeman váltotta az 1997–98-as idényben, és végül ő húzta fel a jegygyűrűt a Totti–Roma viszonyt megpecsételendő. Azonnal odaadta neki a tízes mezt, és egy éven belül, 22 évesen már ő volt a csapatkapitány. A legfiatalabban a Serie A történetében. „Igazából nem én tettem meg kapitánynak, hanem a játékosok szavaztak így – mondja Zeman az FFT-nek. – A brazil középhátvéd, Aldaír több szavazatot kapott, de nem akarta vállalni a felelősséget. Ekkor vált a csapat vezéregyéniségévé. Akkor is nagyon nyugodtan viselkedett, ahogy ma is. Lehet, hogy nem kiabál az öltözőben, de ő a legmegfelelőbb vezér a Romának.”
Totti nem titkolta, hogy hálás, mert 30 gólt szerzett, és 26 gólpasszt adott Zeman két idényében, amikor a Roma a negyedik és az ötödik helyen végzett. Ezek közül az egyik a védjegyévé váló, gyönyörű emelések egyike volt a fiatal Gianluigi Buffon és a Parma ellen. Továbbiak is követték. „Zeman azt akarja, hogy szórakoztassam a közönséget – mogyarázta akkoriban. – A közönség azért megy a stadionba, hogy szórakozzon, és nem csak azért, hogy lásson bennünket nyerni. A szórakoztatás kitüntetés és felelősség. Engem is arra sarkall, hogy még többet hozzak ki magamból, például, hogy emeljem át a labdát, ahogy a Parma ellen.”
Végül emiatt születhetett meg a „panenkás” tizenegyes is a 2000-es Európa-bajnokságon Hollandia ellen. Ez a megmozdulás olyan önbizalomról tanúskodott, hogy még Edwin van der Sart is meglepte a holland kapuban. Nem véletlenül választotta ezt a megoldást Totti: a kispadon kezdte a mérkőzést, és szerette volna kifejezni, hogy elégedetlen Dino Zoff-fal. Igaz, hogy végül Olaszország kikapott a franciáktól a döntőben, de Totti volt a mérkőzés legjobbja. A Zeman-korszak mutatta meg először, milyen alkalmazkodóképesség rejlik benne. Két éven át játszott nem is igazi tízesként, hanem a hármas csatársor bal oldalán.

„Oldalról könnyebben tudott bevágni, mint egy középcsatár – mondja Zeman. – Amikor középen játszott, annyit szabálytalankodtak ellene, hogy az már veszélyessé vált. Sosem panaszkodott arra a posztra, mert ahol én szerepeltettem, könnyebben akcióba tudott lendülni.” Szintén a Zeman-éra idején, 1998 novemberében, a 81. percben talált be először a római rangadón, és e két csapat meccsén senki sem szerzett nála több gólt.
„Ez volt a két legszebb élményem egyike – mondja az FFT-nek Guglielmo Casalini, a Roma szurkolója. – Egy nullára vezettünk, de a Lazio kiegyenlített, majd hamarosan három egyre vezetett. Ezt követően kihagyott egy büntetőt, mi pedig tíz emberre fogyatkoztunk. Ekkor jött a felülmúlhatatlan Totti, aki kiegyenlített, és Marco Delvecchio még meg is nyerhette volna nekünk a meccset.”
És hogy mi a másik nagy momentum, amire Casalini szívesen emlékezik? Az három évvel később, 2001 júniusában érkezett el a Parma ellen a Stadio Olimpicóban. A Roma ekkor és ott szerezte meg a harmadik – 18 év után az első – Serie A-győzelmét.
A csapat, amelyet Fabio Capello rázott össze, félelmetesen játszott, és a védelmében tudhatta Cafút, Walter Samuelt és Aldaírt, Nakata Hidetosit és Emersont a középpályán, a támadósorban pedig Tottit, Vincenzo Montellát és Gabriel Batistutát. Ez utóbbi hármas a 2000–01-es idényben a Roma 68 góljából 47-et szerzett.
„Mindent tud a játékról – mondja Tottiról Batigol. – Ő a legjobb csatártárs, akivel valaha is pályára léptem. Gyorsan jár az esze, és pontosan tudja, mi kell egy támadónak. Ez hatalmas előny. Senki sem ad olyan élvezettel gólpasszt, mint Francesco. Mindig megetette a védőket, lassított, gyorsított, cselezett. Követhetetlen volt, még nekem is.”

Nem meglepő, hogy 13 góljával az év játékosának jelölték. Ekkor még csak 24 éves volt, és Antonio Cassanóval, illetve a tini Daniele De Rossival a Serie A meghatározó csapatává kellett volna tenniük a Romát.
Azonban a Totti és a Capello közti románc szakításra volt ítélve. Mindketten igen akaratos, határozott véleménnyel megáldott személyiségek, és a bajnoki aranyat is mindketten saját érdemüknek tulajdonították. A szigorú edző és az anarchista tehetség amennyire lehetett, tolerálta egymást, de azért voltak köztük pitiáner összezörrenések. Általában Totti kezdte, de az edző sem volt rest válaszolni, egyszer például e szavakkal: „Itt akkor most el kell döntenünk, hogy Totti- vagy Roma-szurkolók vagyunk-e”.
A nyilvános szakítás a 2003–04-es idény közepén jött el, amikor Capello a játékosok előtt nevezte naplopónak Tottit, és a fejéhez vágta, hogy elcsalja az edzéseket. A sajtó persze mindenről tudott, az edző a kapitányt vádolta, a kapitány pedig az edzőt, többek közt azzal, hogy nem képes összerakni egy olyan csapatot, amelyben ő és Cassano együtt kapnak helyet.
Capello és Totti azóta kibékültek, de Totti nem lett könnyebb eset. Luis Enrique egyetlen idényt töltött a Románál, de a Barcelona jelenlegi vezetőedzője is panaszkodott Francesco mások feletti dominanciájára. Mégis, ha nincs az az idény, Enrique nem tudja olyan hatékonyan kezelni Messi 2015. januári kitörését, amire hat hónappal a csapat triplázása következett.
A hamis kilences születése
Ha a nagy játékosok ismérve az, hogy egyre csak javulnak a koruk előrehaladtával, akkor Totti nagy játékos. Egészen pontosan az erényeire fókuszál, nem annyira azokra a gyengeségeire, amelyeken már nem igazán tud javítani.
Biztos, hogy mindig a Capello idején szerzett bajnoki aranyérem idényét fogják a legeredményesebbjeként emlegetni, ennek ellenére a legjobb időszaka Luciani Spalletti alatt jött el. Az edző második idényében töltötte be a harmincat, majd együttesével kétszer nyert Olasz Kupát, és háromszor lett második a bajnokságban. Mindennek pedig az az alkalmazkodóképesség és futballintelligencia volt a záloga, amelyet már Zeman idején is megcsillantott a ’90-es évek végén.
2005 decemberében a Sampdoria ellen az ifis időszak óta először középcsatárként lépett pályára, igaz, ezt a kényszer szülte, mivel Cassano, Vincenzo Montella és Shabani Nonda is sérült volt.

Ám ezt a szerepét sem hagyományosan töltötte be, sokkal inkább játszotta be a teljes pályát, gyakran került a saját középpályásai, Mancini, Rodrigo Taddei és Simone Perrotta mögé, hogy összezavarja a védőit. Követni, vagy nem követni? Ez lett a kérdés. Megszületett a 4–6–0-s felállás, és a Roma tizenegy mérkőzésen át veretlen maradt, ami akkor Serie A-rekordnak számított.
„Ha hozzá kerül a labda, az olyan, mintha betennénk a bankba – mondta Spalletti a menetelés közepén. – Francesco a csapat alaptagja, a város meghatározó egyénisége. Minden elismerést megérdemel, amit megnyert, ahogy a dicséretet is. Totti a világ legjobb játékosa.”
Totti 15 gólt szerzett 24 bajnokin, köztük egyet egy újabb hihetetlen emeléssel, ezúttal az Inter ellen a San Siróban. Valósággal szárnyalt, mígnem egy bokasérülés 2006 februárjában véget vetett az idényének.

Egyedül személyi edzőjének, Vito Scalának – az ő fizetése Totti szerződésének részét képezte – köszönhette, hogy a nyári világbajnokságra felépült. (Na, meg annak, hogy Marcello Lippi szövetségi kapitány megígérte, tagja lesz a keretnek.) Totti mind a hét mérkőzésen pályára lépett, az utolsót követően az olaszok negyedszer emelhették a magasba a világbajnoki serleget. Négy gólpasszt adott, ami a torna legjobb mutatója, és ő szerezte a legjobb 16 között Ausztráliát búcsúztató gólt is. Ezzel a teljesítményével beválasztották a vb csapatába, pedig teljesítményét még Olaszországban is kritizálták.
„Elnézést kérek, hogy nem nyújtottam százszázalékos teljesítményt – említette később. – De, ha valaki előtte azt mondta volna, hogy ott lehetek, és csak harminc százalékon teljesítek, viszont megnyerjük a világbajnokságot, szó nélkül elfogadtam volna.”
A 2006–07-es idénye sikerült a legjobban profi pályafutása során, és ennek eredménye lett az európai aranycipő. Minden versenysorozatot figyelembe véve 50 mérkőzésen 32 gólt szerzett, 16 gólpasszt adott, a Roma megnyerte az Olasz Kupát (jobbra), és az Inter mögött a második lett a bajnokságban. Ekkor lőtte azt a gólt, amit sokan élete legnagyobb góljának tartanak. Bal lábas emelése után az egész Sampdoria-stadion ünnepelte őt (pedig Olaszországban a fair play nem értelmezhető kategória).

„Megmutatta, hogyan kell ezt csinálni – így Spalletti. – Az ilyen játékosok a saját szobrukat mintázzák.” Azzal, hogy közelebb toljuk őt a kapuhoz, a farkast küldjük a csirkeól közelébe. Mindig talál magának helyet egy kis mészárlásra.”
Mindeközben azt sem szabad elfelejteni, hogy ez az idény hozta el az egyik legsúlyosabb vereséget is pályafutásában: a Roma 7–1-re kapott ki a Manchester Unitedtól az Old Traffordon a BL negyeddöntőjében. Egy ilyen eredmény már joggal árnyalja a Tottiról alkotott képet a britek sze-mében. Azt azonban kevesen veszik figyelembe, hogy éppen a Rómában játszott első, 2–1-re végződő találkozó és az azon nyújtott teljesítménye miatt változtatott Sir Alex Ferguson, és variálta át Cristiano Ronaldo, Wayne Rooney és Carlos Tévez posztjait úgy, hogy az angol csapat csatár nélkül álljon ki a visszavágóra. A United ezzel nyerte meg végül a bajnokságot és a BL-t.
Totti teljesítménye ezt követően sem romlott. Amikor e sorokat írjuk, elmondható, hogy 300, a Romában szerzett góljából 145-öt 30 éves kora felett vágott be. Összehason-lításképpen: Alan Shearer ekkor még 84-re, Roberto Baggio 80-ra volt képes. Hihetetlen teljesítmény, miközben a játék egyre inkább fizikálissá válik.
Amikor 2014 szeptemberében, három nappal a 38. születésnapja után betalált a Manchester City ellen, ő lett a BL legidősebb gólszerzője. Nem sokkal később ezt még megfejelte egy CSZKA Moszkva elleni szabadrúgásgóllal is.
Bizonyos értelemben góljai kárpótolták a viszonylag kevés trófeáért. Spalletti idején megnőtt az étvágya. 2009 szeptembere óta aztán játszott még Claudio Ranieri, egykori csapattársa, Montella, Luis Enrique, Zeman (ismét), Aurelio Andreazzoli és a jelenlegi főnök Rudi Garcia irányításával. Luis Enrique és Montella játékmesterként alkalmazta, Garcia Spalletti stílusában kóborló hamis kilencesként, míg Zeman második küldetése során a 2012–13-as idényben ismét balszélsőt faragott a 36 éves futballsitából.
„Ugyanazt a játékost találtam ott – mondta el kérdésünkre a cseh szakember. – Talán még több patron is volt a bokájában. Ő maga inkább gólpasszt adni szeretett, de az edzői mindig azt adagolták neki, hogy ha igazán nagy akar lenni, akkor gólt is kell lőnie. Kissé talán önzőbbé vált. Mások azzal tömték a fejét, hogy ha a médiának szeretne megfelelni, akkor több gólt kell szereznie.”
Zemannak igaza van. A sajtó most már felnéz rá. Amikor a milanói székhelyű La Gazzetta dello Sport nemrégiben osztályozta az elmúlt húsz év olasz játékosait, vajon ki végzett az első helyen? Természetesen Totti. Ha már egy milánói lap is így gondolkodik egy rómairól, az sokat elárul arról, hogy összolasz értékről beszélünk. Ennek ellenére mindössze 58-szor volt válogatott.

„Totti a jelképünk, de volt idő, amikor hiányzott”
Ezért az elismerésért azonban sokat kellett dolgoznia. Sokáig úgy tűnt, hogy rövid kifutású játékos lesz, és nem lépi át az olasz futball gazdagabb, északi régiójának, Milánónak és Torinónak az ingerküszöbét. Túlzottan tüzes, túlzottan goromba, túlzottan… római.
Ez a harciasság megmaradt. Igen, gyakran aprítják őt is, de nem kevés piros lapot kap időről időre. Martin Keownt könyökkel ütötte ki a 2002–03-as BL-ben. Mario Balotellit megrúgta az Olasz Kupa 2010-es döntőjében. Christian Poulsent leköpte a 2004-es Európa-bajnokság első olasz mérkőzésén. A Gazzetta nyolc oldalon keresztül percre pontosan sorolta a hasonló eseteket. Ő lett a bűnbak a válogatott 0–0-s, semmitmondó döntetlenjéért.
Akcentusa – a római dialektus nagyban elüt az olasz köznyelvtől – örökös kihívás minden egyes vele készült interjúban. A kezdeti időkben sokat is gúnyolták ezzel. Biztos, hogy ez sem segített, de Totti a maga nehéz egyéniségével szintén sokat tett azért, hogy megszólják. Egy sajtótájékoztatón például az egyik újságíró feltett egy kérdést, amiben szerepelt a „carpe diem” kifejezés. Totti pedig elnézést kért, és szabadkozott, hogy egy szót sem ért angolul. Azt is beismerte, hogy egyedül a Kis herceget olvasta végig életében, mert, ahogy fogalmaz: „Elolvasom az első néhány oldalt, és elfáradok bele”.
„Azért kell meglakolnom, mert római vagyok – mondta 2002-ben. – Cukkolnak az akcentusom miatt, azért, mert káromkodom, vagy mert modoros vagyok. Talán az nem tetszik nekik, hogy a Romában futballozik egy nagy játékos. Már nem csak északon léteznek futballnagyhatalmak, hiába akarják mindig ezt sulykolni. Mi, rómaiak elkényeztetettek és lusták vagyunk a szemükben, egyben érzékenyek és kövérek. A rasszizmus talán erős kifejezés ide, a diszkrimináció a megfelelő. Gondolhatnak, amit akarnak, rómainak születtem, és úgy is fogok meghalni. Sosem hagyom el a csapatomat és a várost. Sosem adom meg nekik ezt az örömöt.”
Megunta, hogy állandóan rajta élcelődnek, és lépett. Kiadott egy könyvet, amelyben összegyűjtött minden vele kapcsolatos viccet. „Az összes vicc Tottiról. Gyűjtöttem: én” címmel jelent meg, és egy hónap alatt minden példány elfogyott. A folytatása egy évvel később bestseller lett. A befolyt összeget az UNICEF kapta meg, mivel Totti ennek a szervezetnek a nagykövete is. Részt vett egy kandi kamera jellegű show-ban is, ahol benzinkutasként tűnt fel. (Elmondása szerint ezt a szakmát választotta volna, ha nem labdarúgó lesz.) Akik felismerték, azoktól ezt kérdezte: „Ön szerint tényleg ezt csinálnám, ha én lennék Francesco Totti?”.
„Egy kis önirónia elengedhetetlen” – mondta 2013-ban egy interjúban, amely játékos-pályafutásának 20. évfordulójára készült. Ugyanitt vajon mit válaszolt arra a kérdésre, hogy az első csókja vagy az első bajnoki gólja emlékezetesebb-e? „Azért csókolózol az első alkalommal, mert látod, hogy mások is ezt csinálják. Ez nem szenvedély vagy szerelem. Arról a gólról viszont egész addigi életemben álmodoztam.”
Végül is ez is egy olyan képesség, amivel magára tudja vonni a figyelmet, ahogy azzal is, hogy minden alkalmat visszautasított, amikor hívták valahová játszani. Emiatt talán egész Olaszországban megkedvelték egy kicsit. Az, ahogy a nemzet pofozógépéből nemzeti kinccsé vált, kicsit hasonlít David Beckham történetéhez Angliában.
Manapság már az egész ország érdeklődéssel figyeli a két nagy római csapat rangadóját is, ahol, ne feledjük, Totti szerezte eddig a legtöbb gólt. Ezzel kapcsolatban sok agyas húzást kieszelt már.
A történet azzal a bizonyos pólóval kezdődött, amire azt írta fel, hogy „Ezúttal is meghajtottunk titeket”. Ezt villantotta fel 1999-ben egy 3–1-es győzelem alkalmával (fotó a következő oldalon). 2004-ben megkaparintott egy kamerát, hogy megörökítse a Stadio Olimpico népét. 2015 januárjában szelfizett egyet a Curva Sud szurkolóival, miután kétszer is a kapuba talált a 2–2-re végződő találkozón. A Laziónál jobban egyik csapat ellen sem élvezi a játékot. „Ha majd visszavonul, biztosan küldünk neki egy pezsgőt – mondja Paolo, aki a Lazio szurkolója. – Nem kedveljük egymást, ennek ellenére nagyra tartjuk. Mindenki olyan labdarúgóról álmodozik, aki az adott városban született. Visszaadta a reményt a Roma drukkereinek, és erős kapcsolatot teremtett a város, a klub és a szurkolók közt.”

Persze, pont a Roma hívek közt szenvedett némi csorbát a megítélése, miközben az olasz futball halhatatlanjai közé emelkedett. „Totti a csapat szimbóluma, ehhez kétség sem fér – mondja a szurkoló, Casalini. – De volt idő, amikor kiállhatott volna mellettünk. Például amikor Pallotta klubelnök idiótáknak nevezett bennünket, jó lett volna, ha közbelép. Daniele De Rossi sokkal segítőkészebbnek bizonyult. Ennek ellenére feltétel nélkül szeretjük őt. Kicsit olyan ez, mint egy házasság: néha talán vannak viták, de aztán mindenki elfelejti. Amikor először megpillantottam, még nem tudtam, hogy szerelmes vagyok.”
Nagyon kecsegtető, hogy megdöntheti a Serie A gólrekordját
Már csak egyetlen kérdés maradt: mikor ér véget ez a gladiátorhoz méltó pályafutás? Hősünk 1993-ban kezdte a játékot az élvonalban, akkor, amikor Romelu Lukaku megszületett.
„Mostanság mintha egy kis bánat lengené körül Francescót – mondta Marcelo Lippi, miután Totti belőtte a 300. gólját tavaly szeptemberben a Sassuolo ellen. – Nem tudom, azért-e, mert az utóbbi időben némileg mellőzték, vagy azért, mert lassan ő is megérti, hogy közeledik csodálatos pályafutása vége.” A jelenlegi idényben elszenvedett sérülése sincs az előnyére, ahogy az a forma sem, amelyet a Roma nyújt nélküle. Az olasz sajtó azt suttogja, hogy a klub még egy egyéves szerződést készül elé tenni, és a játékos abban is benne volna, hogy csökkentik évi négy és fél millió eurós fizetését. De így is 41 éves lesz, amire ez a megállapodás lejár. Egy ’90-es évek eleji interjúban Totti azt állította, ki van zárva, hogy késő harmincas éveiben még játszani fog. „Tragikus lesz az a nap, amikor visszavonul – mondja a Roma szurkolója, Casalini. – Egy ilyen játékosnak ezer éven át kellene tündökölnie. Kevés ilyen futballista van. Ezzel a tehetséggel még futnia sem kellene.
Sajnos a szív és a test ebben az esetben nagyon különbözik. Akkor érdemes abbahagyni, amikor még mozog a láb.” Totti gyerekkori példaképe, Giannini nem osztja ezt a véleményt. „Szerintem még nem jött el az idő. Ő a Roma legjobb játékosa, és szeretne még a pályán maradni. Folytatnia kell, mert ha még csak csere is, a kispadról ugyanúgy sugárzik a tekintélye.”
A következő idényre nagyon kecsegtető, hogy megdöntheti Piola Serie A-gólrekordját. „Szerintem nem fogja még abbahagyni – mondja az egykori csapattárs, Rizzitelli, aki ma a klub televíziójánál dolgozik. – Viszont Piola csúcsa még odébb van. Akkor döntheti meg, ha harminchárom-harmincnégy mérkőzésen pályára lép a következő idényben.” Zeman, aki talán a legtöbbet formálta Tottit a pályafutása során egyetért ezzel: „Nem hiszem, hogy Silvio Piola rekordja motiválja, akkor fogja abbahagyni, amikor már gyengének érzi magát. Számomra Totti maga a labdarúgás. Egy szép napon egy nagy sereg Roma-szurkoló mondhatja el magáról, hogy több mint húsz éven keresztül látta Tottit a pályán. Én is ezt fogom mondani, kiegészítve azzal, hogy kétszer edzettem is.”
Az elmúlt nyáron, mielőtt még elkezdődött volna a visszavonulásáról szóló polémia, Totti így kommentálta, hogy Steven Gerrard elköszönt a Liverpooltól: „Gerrard legenda. Hosszú éveken át játszott egy klubnál, és mindig a Liverpoolért harcolt. Tisztelni kell mindazért, amit elért, és köszönet jár ezért neki.” Mindezt akár magáról is mondhatta volna. Talán így is tett. „Kit tartasz nálad nagyobbra az olasz futball történetében?” – kérdezték egyszer tőle. „Senkit – így a válasz. – Hiszen a számok magukért beszélnek.”
Egy római istenről beszélünk, egy gladiátorról, akinek a képét számos falra festették fel az örök városban. Nem a trófeákról beszélünk, hanem arról, amit jelent a városnak. Egy nemzetnek. Igen, még a Lazio szurkolóinak is. Ízlelgessük őt, ameddig lehet, mert amit elért, az az örökkévalóságé.

Régi bútordarabok
Az „egyklubos” labdarúgók már kihalófélben. Íme, az évtizedeken át hűségesek
Lev Jasin Dinamo Moszkva Elkél egy kis óvatosság, mielőtt Lev Jasint lojális játékosnak nevezzük. Még Sztálin irányította a Szovjetuniót, amikor a Fekete Pók vagy Fekete Párduc először húzta fel a kesztyűt a Dinamo Moszkvában, 1950-ben. Két évtizedes pályafutását a kommunista diktatúrában töltötte, és furcsa lett volna, ha mondjuk, megkéri Nyikita Hruscsovot, hogy hadd szerződjön a Preston North Endhez. Számára mindvégig az maradt a legjobb választás, hogy pályáját a főváros erőközpontjában nyomja végig (a klub hokicsapatában is védett). Amire visszavonult, megjárt négy világbajnokságot, aranyérmet nyert az 1960-as Európa-bajnokságon, és 1963-ban aranylabdás lett. Később is hű maradt az egyesületéhez, az utánpótlásnál folytatta edzőként, később az adminisztrációba került, ahol 1990-es haláláig dolgozott.
Paolo Maldini AC Milan Ha valakinél úgy alakul, hogy milánói születésű, és történetesen épp egy egykori Milan-legenda fia, majd szépen, fokozatosan eljut az ificsapattól a valaha volt legjobb Milan-alakulatig, amelynek tagja Ruud Gullit, Marco van Basten, Frank Rijkaard, Franco Baresi és még sokan mások, számos kísértés érheti. „Ha egy átlagos együttesben kezdtem volna, nem biztos, hogy az egész pályámat itt töltöm – mondta 2003-ban. – De így megtaláltam a Milanban a tökéletességet. Viszont a hét olasz bajnoki cím és az öt BL-győzelem sem volt elég ahhoz, hogy a félisten el ne árulja: „Az egyetlen klub, ahova mentem volna, a Real Madrid, de onnan nem kerestek”. Fiai, Christian és Daniel a nyomdokába léptek, ő pedig kitartóan áll ellen az edzői felkéréseknek.
Bozsik József Bp. Honvéd Akárcsak Jasin, Bozsik József sem feltétlenül marad Kispesten, ha nem a vasfüggöny innenső oldalán születik. Ez azonban nem változtat a tényen: a magyar futball első 100-szoros válogatottja 1936-ban 11 évesen Kispesten lett igazolt labdarúgó, és 1943-tól 1962-es visszavonulásáig kizárólag anyaegyesülete mezét viselte – 447-szer. A világ valaha volt egyik legjobb jobbfedezete 1963–64-ben szakosztályvezetője, 1966–67-ben pedig edzője is volt a Honvédnak. Ezen kívül „mindössze” szövetségi kapitányként dolgozott 1974-ben, egy Ausztria elleni meccs erejéig. Katonaklub tagjaként persze sokáig nem volt honvéd, 1950-ben századossá nevezték ki, igaz, az illegális 1957-es Honvéd-túráról hazatérve megfosztották a rangjától. 1996-ban aztán posztumusz honvédezredessé léptették elő, tíz évvel az után, hogy róla nevezték el klubja stadionját.
Matt Le Tissier Southampton Így visszatekintve az, hogy Le Tissier 16 éven keresztül maradt a Southampton futballistája, annak ellenére, hogy hívta a Manchester United, a Chelsea és számos más csapat is, tulajdonképpen megdöbbentő. Számtalan trófeát nyerhetett volna, és biztosan nyolcnál többet szerepelhetett volna a váloga­tottban. A hűségét többször is letesztelték: 1990-ben, négy évvel az első élvonalbeli pályára lépését követően majdnem kedvenc gyerekkori csapatához, a Totten­hamhez igazolt. Már minden részletről megegyeztek, amikor hirtelen meggondolta magát, mert „nem illett volna hozzá a londoni ragyogás”. 1996-ban a Chelsea-t is lepattintotta. E döntései miatt kapta meg a „Le God” becenevet, és a városban tömbházat is elneveztek róla.”
Santiago Bernabéu Real Madrid Egy olyan klubnál, ahol legendák tucatjai vonultak fel, nem kis teljesítmény, ha épp egy adott valakiről nevezik el a stadiont. Bernabéu megérdemelte: 14 évesen lett a Real Madrid játékosa, 689 mérkőzésen lépett pályára a Los Blancos mezében 1911 és 1927 között. Átlagosan szinte minden mérkőzésén szerzett gólt, és gyakran volt ő a csapatkapitány. Ám az igazán különleges munkássága csak a visszavonulása után kezdődött el. Az 1930-as évek folyamán futballigazgató és edző volt, majd a spanyol polgárháborút követően újjáépítette a szétzilált klubot. 1943-ban elnök lett, és az így töltött 35 év alatt megkezdődött az új stadion építése, szerződtette Alfredo Di Stéfanót, Puskás Ferencet, egy generáció legjobb labdarúgóit. Azt már ne is említsük, hogy végig a BEK tökéletesítésén dolgozott.
Ricardo Bochini Independiente Diego előtt már ott volt Ricardo. Az apró, kopaszodó 10-es játékos villámgyorsan cselezett, és kiváló tehetsége volt a védelem megbontáshoz. Tipikus átlövését a mai napig „bochinescónak” hívják az argentin futballrajongók. Tizenkilenc idényt töltött el a Buenos Aires-i székhelyű Independienténél. A fiatal Maradona lenyűgözve nézte, ahogy a Bochini vezette csapat négy bajnoki aranyat nyer, és ötször hódítja el a Libertadores-kupát a ’70-es és a ’80-as években. „Megőrültem, amikor láttam őt játszani.” A válogatottban nem becsülték meg, mindössze öt percet játszott Burruchaga helyén az 1986-os világbajnokság elődöntőjében. Sosem hagyta el az Independientét, ahol ma is szentként tisztelik. Rövid ideig volt edző is, majd inkább tanácsadó lett.
Sait Altinordu Altinordu A török Ryan Giggsről beszélünk, aki 14 évesen lett az izmiri központú Altinordu SK játékosa, és 41 éves koráig maradt a klubnál, összesen 27 idényt játszott végig. Nem véletlen, hogy a vezetékneve megegyezik a klubéval, ugyanis 1934-ben Mustafa Kemal elnök döntést hozott, hogy mindenkinek kötelező vezetéknevet használnia. A 22 éves védő a mindennél jobban hangzó klubnevet választotta. Változatosan játszó védő volt, aki ügyesen passzolt a középpályán, és szerezte a gólokat is. Az 1936–37-es évadban ő lett a bajnokság gólkirálya, pedig a legtöbb mérkőzésen középső védőként kezdett. Hívta a Fenerbahce és a Galatasaray is, de ő kitartott klubja mellett, visszavonulását követően éttermet nyitott Izmirben. A városban két szobra is áll.
John Trollope Swindon Town Wilshere-ön kívül nem sokan emlékeznek már Trollope-ra, a munkásképű védőből lett edzőre, aki nem is szerepel egy listán sem a nagy játékosok és edzők sorában. Pedig klubhűsége egészen különleges: először 1960-ban öltötte magára a Swindon Town piros mezét, és le sem vette 21 éven át. Ezzel angol ligarekordot döntött, mivel 770 meccset játszott visszavonulásáig. Ebben szerepelt egy hét idényen át tartó sorozat 368 mérkőzéssel, aminek csak egy kéztörés vetett véget. Ahogy visszavonult, rögtön menedzser lett, de ez már nem ment olyan ragyogóan, sajnos meg kellett élnie a csapat első kiesését a legalsóbb osztályba. Megfontolandó véleménye: „Hét esztendőn éven át nem mulasztottam egyetlen mérkőzést sem, a mai fiatalok meg siránkoznak, hogy csütörtökön is játszaniuk kell!”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. februári számában.)

Szólj hozzá!

Hozzászólások