1956: hatvan éve játszott Madridban a Honvéd

Hatvan esztendővel ezelőtt, 1956. november 29-én Puskás Ferenc először lépett pályára a madridi Bernabéu Stadionban – de még nem a Real Madrid, hanem a Honvéd színeiben! Tíz gól esett a megindító emlékű jótékonysági mérkőzésen, amelynek a forradalom vérzivatara és egy menekülésre kényszerülő legendás csapat viszontagságai és dilemmái festenek vészjósló történelmi hátteret. Az elfeledett mérkőzés egyetlen élő magyar szereplője, Faragó Lajos is emlékezik a FourFourTwo-val.


A Honvéd kivonulása a Santiago Bernabéu Stadion gyepére, 1956. november 29-én



Puskás Ferenc 1958 májusában szerződött az akkori éppen harmadik BEK-serlegét elhódító – vagyis minden addigi kiírást megnyerő – Real Madridhoz, amellyel aztán 1959-ben, 1960-ban és 1966-ban ő maga is az európai klubfutball csúcsára ért, illetve további két döntőt (1962, 1964) játszott. Ám jóval kevesebb szó esik arról, ami valódi futballtörténelmi kuriózum: a Száguldó Őrnagy már 1956 őszén is játszott egy meccset Madridban, a Honvéd nyugati túrájának keretében, annak egyik legfőbb állomásaként.
Ama nevezetes év őszén a magyar bajnok Honvédra a spanyol Athletic Bilbao várt a Bajnokcsapatok Európa-kupájának nyolcadddöntőjében. Az első meccsen a kispesti klub lett volna a pályaválasztó, október 23-án azonban kitört a forradalom, nyilvánvaló volt, hogy a rangos nemzetközi mérkőzést nem lehet megrendezni a felbolydult Budapesten, ezért a két együttes a pályaválasztói jog felcseréléséről állapodott meg egymással, bízva abban, hogy a visszavágóra már konszolidálódik a helyzet a magyar fővárosban. Végül november 22-re tűztek ki az első, bilbaói meccset, ám a Honvéd igyekezett elérni, hogy a csapat már jóval korábban elutazhasson, mert a forradalmi állapotok közepette lehetetlennek tetszett a felkészülés a találkozóra. Ezt persze a legfelsőbb politikai vezetőségnek még jóvá kellett hagynia. Október 29-én a Honvéd technikai vezetője, egyben a menedzseri feladatokat is ellátó Östreicher Emil Puskással, Bozsik Józseffel és Vad Dezső sportújságíróval ment el az Országházba engedélyt kérni Vas Zoltán közellátási kormánybiztostól (a köztudottan antikommunista Czibor Zoltán – akit a forradalom kitörésekor a Honvéd forradalmi bizottságának elnökévé választottak – naplója szerint viszont ő maga ment engedélyt kérni a politikusoktól). Vas engedélyezte a bilbaói utazást, de a végső szót csak Nagy Imre, a minisztertanács elnöke mondhatta ki. Östreicher a Képes Nemzeti Sportban 1992-ben Gyenes J. Andrásnak adott interjújában azt mondta, Nagy Imre ezekkel a szavakkal engedélyezte a kiutazást: „Mi már itthon nyertünk, maguk meg nyerjenek odakint!” A válogatott játékosoknak az OTSH, a többieknek a Külügyminisztérium állított ki gyorsan, soron kívül útlevelet, valakinek „csak” diplomata útlevelet tudtak intézni, és olyanok is akadtak, akik álnéven tartottak a kerettel a Vasfüggönyön túlra, a nagy nyugati utazásra, amelyre november elsején indult el az Aranycsapat klasszisaival teletűzdelt, Kalmár Jenő edző által irányított Honvéd.

Kalmár Jenő vezetőedző Puskással
Ha nem is aznap, de nem sokkal később a "portyához" több olyan kiváló labdarúgó is csatlakozott, akik nem a kispesti együttesben játszottak, így Szusza Ferenc az akkor Budapesti Dózsának nevezett Újpestből, Lantos Mihály, (Kis) Szolnok István és Sándor Károly a Vörös Lobogóból (MTK) vagy Bagoly Bertalan Dunaújvárosból. Sándor Károly életrajzi könyvéből tudjuk, hogy az MTK játékosainak Gáspár Miklós, a klub főtitkára engedélyezte a kiutazást, sőt kapacitáltra is őket arra. A játékosokért rejtélyes, lefüggönyözött fekete autók érkeztek a lakásaikhoz, vitték őket Hegyeshalomra. „Csikar” épp csak fel tudott kapni egy könnyű kabátot, nem vitt magával semmit, úgy köszönt el a feleségétől, hogy legkésőbb két hét múlva érkezik. Két hónap lett belőle… (Egyébként az MTK is nyugati túrára indult. Azt már Kovács Ferenctől, az MTK akkori játékosától, a Videoton későbbi sikeredzőjétől tudjuk, hogy a Mercedeseket sofőrrel együtt küldte a klub a játékosokért, és aztán egy kivétellel az összes sofőr kinn maradt Ausztriában, ahol nyomban eladták az autót és új életet kezdtek).
A más kluboktól csatlakozók mind Bécsből utaztak a Honvéd után. Az osztrák fővárosban „csapódott” a társasághoz a később világhírűvé váló edző, Guttmann Béla is, aki 1949-ben hagyta el Magyarországot, azóta kézről kézre járt az olasz csapatok között, épp munkanélküli volt, tudott olaszul és spanyolul, így épp kapóra jött neki, hogy Spanyolországba tart a csapat, és elfogadta korábbi újpesti játékosa, Szusza Ferenc invitálását, hogy tartson velük. (Puskás és Guttmann pályájának összefonódásáról lásd keretes írásunkat – a szerk.) A magyar bajnokcsapat három napot töltött az osztrák fővárosban, akkor érkeztek a hírek arról, hogy a szovjet tankok bevonultak Budapestre. A katonacsapatot természetesen nyomban hazarendelték, de ekkor már visszamenni nem volt érdemes, nem is nagyon lehetett. Mindenki az otthon rekedt családtagokért aggódott. Pénz alig-alig volt a játékosoknál, az Austria Wien adott kölcsön nekik. Östreicher azonban kezébe vette a gyeplőt, és a BEK-meccsig hátralévő időszakra pénzdíjas mérkőzéseket szervezett a csapatnak, amelyre egyébként mindenki kíváncsi volt Európa-szerte. Hamarosan keresnie sem kellett, önként érkeztek a jobbnál jobb ajánlatok a neves kluboktól. Az első „kerülőút” a nyugat-németországi Essenbe vezetett, ahol a Rot-Weiss Essen és a Fortuna Düsseldorf vegyes csapata ellen mérkőztek meg a magyarok november 7-én. A Rot-Weiss Essen stadionjában 45 ezer néző gyűlt össze, a lelátón pedig ott volt Sepp Herberger, az NSZK szövetségi kapitánya is, akinek vezetésével két évvel korábban a nyugatnémetek 3:2-re legyőzték az Aranycsapatot a berni világbajnoki döntőben. Az antikommunista nyugatnémetek nagy örömmel fogadták a magyar futballistákat, a helyi sajtó beszámolója szerint „Hipp, hipp, hurrá” kiáltással köszöntötték a pályára vonuló magyarokat, akik között örömmel látták viszont két év múltán Puskást, Bozsikot és Kocsist. A végeredmény 5:5 lett, az egyik lap ezzel a szalagcímmel jelent meg: „Ezt a meccset Essen soha nem felejti el. A Puskás-11 kilencven percnyi álomfutballal örvendeztetett meg minket!”
Ezután november 13-án Párizsban, a Racing vendégeként lépett pályára a Honvéd, amely 4:3-ra nyert, Bozsik valósággal brillírozott. Bilbao előtt még San Sebastiánban állt meg a csapat, ahol Puskás feljegyzései szerint szakadó esőben tartottak edzést. Tény, hogy egyébként is fáradtan érkezett meg a csapat a november 22-i BEK-meccsre, amelyet aztán 3:2-re elveszített a San Mamésben (Budai és Kocsis szerezte a két magyar gólt). A fájdalmas vereségen viszonylag hamar túl kellett lépni: egyrészt hátra volt még a visszavágó, másrészt három nappal később már a Bernabéu Stadionban edzettek a játékosok a túrává alakult sorozat legfontosabb állomásán, a Real Madrid elleni összecsapás előtt. Nem csak a presztízs és a pénz miatt lett ez a legfontosabb meccs, de szimbolikus jelentőséget hordozott a meghívás politikailag is: az egész nyugati világban egyedül a Franco tábornok vezette Spanyolország akart segíteni a magyar szabadságharcosoknak, egy spanyol kezdeményezésű ENSZ-zászló alatti beavatkozás is körvonalazódott már, de Washington nem állt az ügy mellé – hiába no, addigra már megszületett a paktum a bipoláris világrendről, amelyet nem lehetett megbolygatni… Madrid ezzel a mérkőzéssel segített: a Real Madrid/Atlético Madrid vegyes csapat Honvéd elleni mérkőzésének teljes bevételét (47 ezer néző látogatott ki a Bernabéuba) a csapatnak és a magyar menekülteknek adták a spanyolok, miközben a meccs fővédnöke Franco felesége, Carmen asszony volt. Még ha barátságos találkozó volt is ez, a mérkőzés rangját nem lehet túlértékelni: a három addigi BEK-kiírás győztese csapott össze a világ egyik legjobbjának tartott Honvéddal, amelynek köztudottan nagy szerepe volt a BEK megszületésében is azáltal, hogy a Wolverhampton Wanderers elleni 1954-es meccsük után (3:2 az angoloknak) támadt fel az igény arra, hogy kell egy nemzetközi sorozat, amelyen eldöntik, melyik is Európa legjobb csapata. A hazai együttes a Pazos (J. González 35.) – Atienza II, Marquitos, Lesmes – Santiesteban, Zárraga – Kopa, Peiró, Miguel, Di Stéfano, Gento felállásban játszott, ebből a csapatból Pazos, Peiró és Miguel képviselte az Atlético színeit, a többiek a „királyi klub” labdarúgói voltak. A Honvéd a Faragó – Rákóczi, Bányai, Dudás – Kotász, Bozsik – Budai, Machos, Tichy, Puskás, Czibor tizeneggyel lépett pályára – de csak miután a vörös csillagos Honvéd-címert eltávolították a mezről a játékosok, akik a pesti áldozatok emlékére fekete karszalaggal játszottak! A végeredmény 5:5 lett, spanyol részről Di Stéfano három, Peiró és Miguel egy-egy alkalommal volt eredményes, a magyar gólokon Machos (2), Czibor, Puskás és Kotász osztozott.

Puskás Franco tábornokkal egy évekkel későbbi fotón
Itt vonjuk be a históriába az utolsó magyar „tanút”, Faragó Lajost, aki a madridi meccsen a Honvéd kapuját őrizte.
Ön nemcsak az egyetlen élő labdarúgó a Madridban pályára Honvéd-játékosok közül, de talán a leghitelesebb tudósító is, hiszen naplót vezetett a túráról. Honnan jött a késztetés, hogy mindennap rászánja magát a „körmölésre”? – kérdeztük a 84 esztendős, hétszeres magyar válogatott kapust. Huszonnégy éves voltam, a csapat legfiatalabbjai közé tartoztam, és az írással csak szerettem volna elütni az időt. Egy kockás füzetbe írtam, sajnos a fedele már leszakadt. Talán megéreztem, hogy egyszer még nagy értéke lesz azoknak a soroknak.

A kapus: Faragó Lajos

Milyen hangulatú mérkőzést kell elképzelnünk egy Madrid vegyes–Honvéd barátságos mérkőzésen a Bernabéuban 1956 novemberében? Csodálatos atmoszféra uralkodott a stadionban. Több adat is létezik a nézőszámról, nekem mindenesetre úgy él az emlékezetemben, hogy csaknem teljesen tele volt a Bernabéu Stadion. Nagyon kedvesen és barátságosan fogadtak minket Spanyolországban, látszott, hogy mindenki szeretne nekünk segíteni. Ezt a madridi mérkőzést nyugodtan nevezhetjük jótékonysági meccsnek is a mai szóhasználat szerint.
A végeredmény öt-öt lett, ami gyakori a gálameccseken. Mennyire volt éles ez a találkozó? Megbeszélt döntetlenről szó sem volt, mindkét csapat győzni akart! Akkoriban ritkán találkozott egymással két ilyen erős együttes, keveset lehetett tudni látatlanban a másik csapat erejéről, mindenki nagyon meg akarta mutatni, hogy jobb a másiknál. Olyannyira komolyan vették a spanyolok is a játékot, hogy az első félidő harmincvalahányadik percében Di Stéfano úgy beletérdelt a jobb combomba, hogy alig tudtam talpra állni. De maradnom kellett, mert valójában nem volt cserekapusunk, illetve aki lett volna (Faragó bajtársiasságból nem akarta mondani a nevét, de Garamvölgyi Gusztávról van szó – a szerk.), nem állt be, mert ő olyan típus volt, aki nem tekintette magát a csapat részének, ha nem ő kezdett. Így aztán maradtam a pályán, de elismerem, hogy ezután két-három olyan gólt is kaptam, amelyet kivédtem volna, ha normálisan el tudok rugaszkodni. Öt-háromra elment a Madrid, szerencse, hogy a végén Kotász Anti és Machos Feri góljával kiegyenlítettünk. Kotász életében nem rúgott még egy akkora gólt, ilyesmit nem lehet előre megbeszélni.

A madridi kapusnak is bőven akadt dolga

Mi történt a meccs után, találkoztak a madridi sztárokkal? Volt esetleg közös bankett? Az nem, de a fiúk elmentek mulatni egy nagyot éjjel a városba, reggel ötre értek haza. Csak én maradtam otthon, alig tudtam mozdulni az izomsérülésem miatt, a vacsoraasztaltól is fel kellett támogatni. Néhány nappal később már a Barcelona ellen játszottunk a Nou Campban, és a másik kapusunk nem volt hajlandó beállni, így a vezetők táviratoztak az akkor már Tatabányán védő Grosics Gyulának, hogy azonnal szálljon repülőre és jöjjön Barcelonába. Megvolt az engedélye, ő jött is, érkezése napján este már a Barcelona ellen védett. Csodálatos meccs volt, négy-háromra győztünk.
Grosics az ön felépülése után is maradt a csapattal a túra további állomásain is? Egy darabig igen, a dél-amerikai túrán is ott volt, de persze a Bilbao elleni BEK-meccs visszavágóján nem védhetett, hiszen a Tatabánya igazolt játékosa volt, de addigra én már tudtam vállalni a játékot (Budapesten nem lehetett továbbra sem nemzetközi meccset rendezni, így az UEFA döntése értelmében december 20-án Brüsszelben került sor a visszavágóra, amelyen 3:3-as döntetlen született, így 6:5-ös összesítéssel a spanyol együttes jutott tovább. Azon a meccsen Faragó megsérült, és Czibor állt be a kapuba, aki kapott két gólt, ezután Faragó visszaállt – a szerk.). De emlékszem a Sevilla elleni meccsre is, azon Grosics kezdett, majd ő is megsérült, és akkor beállt Garamvölgyi, mert Öcsi ráparancsolt. Guszti elkezdett a pályán bohóckodni, védés helyett kifejelte a labdát vagy mellel, máskor vállal vette le, amolyan futballcirkuszt produkált. A közönség imádta, a lefújás után a pályára rohantak a nézők és vállukon vitték le. Grosics puffogott magában, mi meg kiválóan szórakoztunk, ahogy vörösödik a feje. Azt a meccset egyébként csúnyán elcsalták a bírók, öt-egyre kikaptunk. (Puskás ugyanezt írja saját kezűleg papírra vetett visszaemlékezéseiben – a szerk.)

A jelek szerint a Honvédnak már nem volt csapatzászlója, mert miközben Puskás csapatkapitányként átveszi a Real Madrid zászlóját, ő maga virágcsokrot tud csak cserébe adni

A meccsen kívül Madrid milyen emlékként maradt meg önben? Leginkább az rémlik, hogy egyik nap eljött értünk valaki, elvitt minket egy hatalmas áruházba, és választhattunk magunknak egy-egy öltönyt. Ránk is fért már, eleget utaztunk már abban az egy öltönyünkben, amelyben eljöttünk otthonról, gyűrődött buszon, vonaton, mindenhol. A jelek szerint Madridban is feltűnt valakinek, hogy ránk fér egy új garnitúra…
Spanyolországban már a csapattal volt a legendás edző, Guttmann Béla is. Mennyire szólt ő bele a szakmai munkába? Eléggé karcos volt a helyzet, Jenő bácsi (Kalmár Jenő – a szerk.) meg is sértődött, hogy miért van ott. Azért jöhetett, mert előadta, hogy ő milyen sok nyelven tud és milyen nagy hasznunkra lesz. Bele-beleszólt a dolgokba, nem sokan örültek ennek. Később a Benficával elért sikerei miatt világhírű lett, de úgy gondolom, hogy nálunk kovácsolta a maga hírnevét. Szerintem úgy tolmácsolt a külföldi újságoknak, hogy a maga szerepét kidomborította a sikerben, a többiekét meg csökkentette. Így már könnyű volt eladnia magát.


Jól látható: Honvéd-címer nélkül, fekete karszalaggal lépett pályára a Honvéd a Bernabéuban

Egyebek mellett a madridi meccs bevétele is már lehetővé tette, hogy a játékosok zöme megszervezze családtagjainak Bécsbe jutását, majd csatlakozását az illegális túrán lévő kerethez, noha akkor már hetek óta igyekezett minden futballista – akár embercsempészek felbérelésével – kijuttatni szeretteit a viharvert hazából. Többeket elfogtak, visszafordítottak, nem csoda, hogy Puskás is nagyon ideges volt a madridi meccs idején, folyton leste a híreket, bújta az újságokat. Puskás Ferencné és Kocsis Sándorné is végül december elsejétől másodikára virradó éjjel jutott át a határon.

A családjáért aggógó Puskás a családjáért aggódó Puskásról szóló híreket olvasva

És az örömteli viszontlátás: Puskás a kislányával, Anikóval
Brüsszel nem csupán a BEK-től való búcsú miatt volt fontos állomás, hanem azért is, mert az MLSZ küldötteként Sebes Gusztáv, az Aranycsapat korábbi szövetségi kapitánya ott találkozott a csapattal, hogy rábeszéljen mindenkit a hazatérésre. A találkozó után drámai hangulatú játékosértekezletre került sor, amelyen ki-ki maga döntött a sorsáról. De időközben befutott egy anyagi szempontból is kecsegtető ajánlat – tíz meccsre szóló tízezer dollárról – Brazíliából: a Flamengo meghívta a „kalandozó magyarokat” egy dél-amerikai túrára. Csak egy táviratot küldtek és a repülőjegyeket, nem volt semmilyen szerződés, nem volt utasbiztosítás, mégis mindenki úgy érezte, hogy ezt nem lehet kihagyni. A csapat hangadói ekkor már a tengerentúli utazás mellett érveltek, hiszen 1947 óta egyáltalán nem engedélyezte a hatalom magyar csapatok dél-amerikai fellépését. A többség az utazás mellett döntött, Palicskó, Solti, Tichy, Machos, Baboclsay és Budai I azonban mégis hazatért. A többiek csak február végén, illetve Puskás, Kocsis és Czibor már kinn is maradt, utóbbi kettő az MLSZ és a FIFA eltiltásának letelte után a Barcelona játékosaként. A dél-amerikai túra előtt a decembert még Európában, főleg Olaszországban töltötte a vegyes csapat, játszott meccset Palermóban, Cataniában, Rómában is. A karácsonyt Milánóban, a szilvesztert Casablancában töltöttek, ahol szintén pályára léptek december 30-án. Aztán januárban megnézték az óceán túlsó oldalát. A „fekete túra” során a Honvéd összesen 23 mérkőzést játszott, amelyből 15-öt megnyert négy döntetlenje és a négy veresége mellett.

Zizinho, Guttmann és Puskás Brazíliában, 1957 januárjában

Vissza a jövőbe Amikor 1956. november 29-én a Honvéd fellépett a Santiago Bernabéu Stadionban, Puskás Ferenc és Östreicher Emil még nem sejthette, hogy másfél évvel később olyan párossá állnak össze a spanyol fővárosban, amely még a „királyi klub” életében is szinte példátlanul sikeres lesz. Valószínűleg ezen a meccsen barátkozott össze a klubelnök és a menedzser, de utóbbi a dél-amerikai túra után nem tért vissza Magyarországra, Ausztriában vállalt munkát a Wiener Sportklubnál, ám azzal a feltétellel: ha előnyösebb ajánlatot kap, rögtön elengedik. És néhány hónappal később meg is jött az az ajánlat: Raimundo Saporta, a Real Madrid elnökhelyettese látogatta meg Bécsben, hogy felajánlja neki a technikai vezetői állást. A technikai vezetőből aztán a menedzserek Puskásává vált: az 1960-as évek elején már sportigazgató, Bernabéu elnök jobb keze, bizalmasa volt, lényegében a klub második-harmadik legfontosabb alakjává lépett elő. De ne gondoljuk, hogy új pozíciójában egy csettintésébe került Puskást a Real Madridhoz vinni. A nagytekintélyű madridi klubelnök első benyomása ugyanis kedvezőtlen volt a magyarok 10-eséről: az 1956. október 7-én játszott párizsi francia–magyar barátságos meccsen (1:2) látta először, és nem tett rá jó benyomást, leginkább az tűnt fel neki, hogy duci és sokat reklamál. (Sándor Károly viszont azonnal szerződtették volna, ő azonban visszautasította az ajánlatot) Östreicher azonban később mégis meggyőzte Bernabéut, hogy egy esélyt megérdemel az akkor már 31 éves Puskás, aki aztán 1958 májusában csatlakozott a csapathoz. A pályára lépéshez azonban – az eltiltási idő leteltén túl – még le is kellett fogynia: hat hetet kapott 18 kiló súlyfelesleg eltüntetésére. Sikerült, és a többit pedig már tudjuk: „Pancho” 1958 augusztusában bemutatkozott a Real Madridban, majd együtt ünnepelt BEK-győzelmet Östreicherrel 1959-ben és 1960-ban (utóbbin Puskás négy gólt szerzett az Eintracht Frankfurt elleni, 7:3-ra megnyert glasgowi döntőben, ami máig rekord). Az 1966-ost viszont már nem, mert három évvel korábban Östreicher a Torino menedzsere lett. Hogy miért? Ő így mesélte: „Megszédített a pénz! A Torino tízszer annyi pénzt ajánlott, mint amennyi a madridi fizetésem volt. Elmentem, pedig a Real Madridnál harminc évre szóló szerződést ajánlottak. Igaz, nem ígértek fizetésemelést. Életem legnagyobb baklövését követtem el, amikor eljöttem a Realtól.” Már csak azért is, mert Bernabéu elnök világossá tette számára: ha elmegy, soha nem térhet vissza. Ezen elvét a presidente még az általa nagyon kedvelt Östreicher miatt sem adta fel.

Östreicher és Puskás mindig kiváló kapcsolatot ápolt egymással
A no. 1 és a Numero Uno A FourFourTwo magazin két korábbi, vendégszakértők voksait is figyelembe vevő szavazása alapján Puskás Ferenc minden idők legjobb magyar labdarúgója, Guttmann Béla pedig minden idők legjobb magyar edzője. A két zseni életútja sokszor különös módon keresztezte egymást. Guttmann az 1947-48-as bajnokságban Puskás edzője volt Kispesten, és állítólag épp a csatár miatt távozott: egy győri meccsen a tréner le akarta cserélni a többször nagyot hibázó fedezetet, Patyi Mihályt, de Puskás odaszólt a játékosnak, hogy ne menjen le, és Patyi rövid gondolkodás után maradt is a pályán. A vérig sértett Guttmann azonnal, még meccs közben felmondott, majd a következő évben hátat fordított Magyarországnak is. (Kettejük konfliktusának forrása lehetett az is, hogy Guttmann épp Puskás édesapját, idősebb Puskás Ferencet váltotta a kispesti kispadon). A Honvéd túráján viszont látszólag nem volt már közöttük feszültség, visszaemlékezések szerint Szusza mellett Puskás volt a másik játékos, aki nagyon szerette volna, ha Guttmann is csatlakozik a szakmai stábhoz. Legközelebb a pályán 1962-ben találkoztak, az amszterdami BEK-döntőben, amelyen Puskás három gólt szerzett a Real Madridnak, de a meccset 5:3-ra a Guttmann vezette Benfica nyerte meg (az edző a Patyi-ügyért így vágott vissza Puskásnak, aki viszont a meccs után dühöngött, hogy a játékvezető elcsalta a meccset és nem is gratulált Guttmannak a győzelemhez). A magyar futball két világítótornyának fényét erősíti az is, hogy 1959 és 1962 között négy éven át nem volt olyan BEK-sorozat, amelynek végén ne Puskás vagy Guttmann diadalmaskodott volna (a tréner 1961-ben is a lisszaboni klub élén hódította el a serleget). Sorsuk ama 60 évvel ezelőtti napon is különös módon érintkezett: míg Puskás először futballozott a Real Madrid stadionjában, azon a november 29-i napon a soha nem tétlenkedő Guttmann aláírt a városi rivális Atlético Madridhoz… A szerződés két évre szólt, és onnantól lépett volna érvénybe, hogy a Spanyol Labdarúgó-szövetség elfogadja Bozsik József Atléticóval kötött megállapodását. Ám Bozsik – noha erősen elgondolkodott az ajánlaton – végül inkább hazatért, és Guttmann sem lett az Atlético trénere, inkább Puskásékkal tartott Dél-Amerikába – ahol aztán a Sao Paulo kispadjára ült le, és lett bajnok az MTK-tól hozott, és később Peléék által is átvett 4–2–4-es szisztémával.

Guttmann Béla Kocsissal és Puskással Milánóban, 1956 decemberében
Írta: Bodnár Zalán, Szöllősi György

Szólj hozzá!

Hozzászólások