Puskaporos hangulatú meccsek a szovjetek ellen

Szöveg Vörös Csaba Fotó FFT, Fortepan

Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk. Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is.

A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében a szocialista korszak egyik sarkalatos sportpontjáról ír: ha a szovjetek ellen játszott a magyar válogatott, akkor a közvélemény előre elkönyvelte: úgysem nyerhetünk a „Nagy Testvér” ellen, ami plusz terhet jelentett a játékosoknak. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumok szerint a környező szocialista országok szurkolói szintén kíváncsiak voltak az ilyen meccsekre, és e tény is felkeltette a titkosszolgálat figyelmét.

A szovjetek valóban feltörhetetlen diónak bizonyultak számunkra; 1952-ben még Puskásék sem tudtak győzni ellenük, igaz, hivatalosan az ellenfél „Moszkva válogatottja” néven futott ki a pályára. A sorozatos rossz eredmények miatt a lelátók egyik ismert alakja kijelentette, „nem érdemes kimenni, ha szovjet csapat játszik valahol”, hiszen a közönség kilencven százaléka úgysem a sport miatt látogat ki az összecsapásra, hanem a balhé miatt. Az illető meglátása szerint, a múltkor is sokan „csak azért mentek ki, hogy a ruszkik ellen tüntessenek”. Hozzátette még: „ő többet ilyenre nem megy ki, mert, ha elkapják ott, akkor lecsuknák botrányokozásért, és az nem éri meg, hogy egy csomó hülye miatt ő húzza a rövidebbet”.1

Az iratok arról tanúskodnak, hogy balhé vagy valamilyen „szovjetellenes hecckampány” mindig előfordult. A jelentések olyan szurkolói bekiabálásokat őriztek meg az utókornak, mint „ki hívott ide benneteket?”, „menjetek vissza Moszkvába”, „csürhe ruszkik”, „fatuskók”. Persze a belügyi jelentések igyekeztek leszögezni, hogy kisebbségben voltak a szovjetellenes botrányokozók, mert ez a magatartás „nagy felháborodást keltett a sportszerető közvéleményben”.2

Ahogy az lenni szokott, a nagy mérkőzésre a csapatokkal párhuzamosan készült az állambiztonság sportvonaláért felelős szerv is. 1968-ban két Európa-bajnoki selejtezőt játszottunk a szovjetekkel, amelyek hivatottak eldönteni, hogy kijutunk-e a kontinenstornára, vagy sem. A Népstadionban május 4-én került sor az első találkozóra, amiről Várkonyi Bálint rendőr őrnagy már március 15-én megbeszélést folytatott a jegyek elosztásáról „Elbert György elvtárssal, az MTS párttitkárával, és Pécsi Tibor elvtárssal, a Sportpropaganda igazgatójával”. Várkonyi jelentése egyértelművé tette, hogy kizárólag szigorúan átgondolt koncepció alapján lehet a jegyeket elosztani.

Mindezt nyolc pontban foglalta össze. „1. A jegyeket elsősorban munkahelyi kollektíváknak kell biztosítani.” Ami annyit tesz, hogy előre meghatározták, hogy kik azok a megbízható emberek, akik részt vehetnek a találkozón. „2. Fel kell mérni a Sportpropagandához eddig beérkezett igényeket. 3. Ha szükségesnek látszik, fel kell hívni az egyes munkahelyek, szervek és szervezetek figyelmét a jegyigénylésre.” Amennyiben, ha így nem fogyott el az összes jegy, akkor jött az állambiztonsági munka nehezebb része, hiszen az „utcáról” is érkezhettek a stadionba érdeklődők. „4. Az ezek után fennmaradó jegyeket egyéni, elővételi árusításban kell forgalomba hozni. 5. A jegyeket úgy kell elosztani, hogy 4-5 db-nál több ne szóljon egymás mellé.” Vagyis meg kellett gátolni, hogy különböző hangadó csoportok kialakulhassanak. „6. A további jegyeket más-más szektorba, különböző sorokba kell kiadni. 7. A IV. V. és VI. valamint a J, L, P és R szektorokba egyéni vásárlóknak nem adható ki a jegyirodák révén jegy.” Az utolsó pont pedig újra annak a félelemnek adott hangot, hogy még a megbízható emberek sem olyan megbízhatóak, és szemmel kell őket tartani. „8. A munkahelyi kollektívák jegyigényének teljesítéséről tájékoztatni kell a területileg illetékes megyei TS elnököket, valamint a budapesti kerületi Pártbizottságokat.”3

Mindezeken túl a bajt csak tetézték azok a több oldalról megerősített információk, amelyek „több ezer cseh, lengyel turista” érkezéséről számoltak be. A „Szántó” fedőnevű ügynök úgy tudta, hogy „az Eb magyar–szovjet labdarúgó mérkőzésre magyar egyetemisták (Budapesti Műszaki Egyetem) lengyel egyetemisták részére vásárolnak jegyet.” Egy héttel a meccs előtt azért öröm is vegyült az ürömbe, hiszen „huligán megmozdulásról szóló konkrét jelzésre a BRFK Politikai Osztálynak nincs értesülése. Olyan nem ellenőrzött értesülésünk van, hogy »jó arénázás lesz«.”4

A jegyeladás körüli humbug feltűnt a Népstadionban dolgozó pénztárosoknak is. Szóvá is tették maguk között, csak nem sejthették, hogy a szavaik még aznap bekerülnek a belügyi jelentésekbe. „Szigorúan vették a jegyeladást és megtörtént, hogy ha többet kértek azt szétcsoportosítva adták, vagy felírták, hogy az üzemek hová adták a jegyet.” Egyikük bizalmasan fordult a többiekhez: „Ezt csak nektek mondom el, hogy sajnos elég szomorú, hogy minden harmadik ember kiber lesz a meccsen. Valamire készülnek és ez hülyeség, hogy már jóval a mérkőzés előtt ilyen nagy előkészület folyik”. Az illető a társalgás végén aztán levonta a történelmi tanulságot. „Az biztos, hogy az ilyen előkészületekből csak baj szokott lenni.” Ezzel kapcsolatban az FTC volt agit. prop. tagja éles hangon rohant ki.

„Basszák az anyjukat meg, a jó jegyeket elvitték a munkásőrségnek, meg a BM-nek, mert félnek.” A társalgók vitába elegyedtek a kirohanás miatt, mert egyesek azt hangoztatták, hogy ebből nem törhet ki cirkusz, „hiszen azért még nem lehet senkinek sem baja, ha egy faultnál fütyülnek, hiszen az törvényszerűen a szurkolásból adódik”. Ám a félelmet valójában nem ez táplálta, hanem az, hogy a szovjetek elleni két selejtezőt hoznia kellett a magyar válogatottnak, hogy kijusson az Eb-re. Tudták jól, vereség esetén a nyolcvanezres közönség csalódottsága sok kellemetlenséget okozhat a rendőröknek. „Figyeljétek meg, lesz, akit elvisznek.” A sokat fecsegő egyik hangadó lesújtó véleménye nem csupán a rendőrökre vonatkozott. „Egy olyan megjegyzést tett, hogy a sajtó teraszon majdnem minden ember kiber.”5

Közvetlenül az Eb-selejtező előtt a BRFK Politikai Osztályára ijesztő hírek érkeztek a „Forgács” fedőnevű informátortól: „Albert, Rákosi, Farkas a mérkőzésen nem akar játszani”. Ez igencsak felháborította a sportelhárítás tagjait, hiszen kulcsjátékosokról volt szó, akik nélkül minimálisra csökkent a magyar csapat esélye. „Kőműves” fn. ügynöknek, azaz Balázs Lászlónak, az FTC korábbi elnökhelyettesének hasonló értesülése volt, és rögtön felhívta a figyelmet arra, hogy „Rákosi azt hangoztatta, hogy jobb lenne, ha ő sérült lenne”, valamint arra is, hogy „Albert azt a kijelentést tette, hogy Mátraival nem hajlandó egy csapatban játszani”. Állítólag Albert emiatt „sérültet jelentett, ugyanakkor Dr. Juhász József a csapat orvosa kijelentette, hogy Albert nem sérült”. Kőműves-Balázs úgy tudta, „Albert követelte, hogy a Kása ügyben kapott 30.000 Ft-os büntetését az egyesülete fizesse ki”. A jelentés végére aztán „Kőműves” összefoglalót írt, ami szerint „megállapítható, hogy Albert nem sérült, a Kása ügy miatt sértődött. Mátraival egy csapatban nem hajlandó játszani, az okok városszerte ismertek.”

Ezzel kapcsolatban elég sokat foglalkoztak a Ferencvárosra állított ügynökök. Olyasmik keringtek a csapat körül, hogy Albert „nem akar a válogatottban szerepelni, korábban már volt olyan jelzés, hogy szocialista országok elleni válogatott mérkőzéseken nem szívesen szerepel, sőt ha lehet, lemondja a játékot”. De ezzel nem volt egyedül, mert Varga Zoltánt is gyanúba keverték hasonló pletykákkal. „Vargával kapcsolatban is felmerült ugyanaz a gondolat, ami Albert sérülésével kapcsolatosan már elhangzott” – vagyis az, hogy szimulált. „Kőműves” okfejtése nem volt alaptalan, igaz a leírtakat ma már nagyon nehéz ellenőrizni: „Albert Flórián a Dunaújvárosi Kohász elleni mérkőzés közben sérülést színlelt és lejött a pályáról”.6

Ladányi Mihály rendőr százados sem hagyhatta szó nélkül a kialakult helyzetet. Az elhárítás pontosan tudta, ha nem tisztázódnak az Albertről szóló pletykák, akkor a friss aranylabdás még sok fejfájást okozhat nekik. Ladányi a befutó információkat a következőképpen értékelte: „kapcsolatainknak több féle feltételezéseik vannak Albert személyét illetően. Egyben azonban valamennyi megegyezik, ami az, hogy nem akar a magyar válogatottban szerepelni.” A BM még arról is értesült, hogy „Albert kezelőorvosát Dr. Juhász Józsefet Sós Károly szövetségi edző tanácskozásra a Sport Szállóba kérette”. Sőt, megtudta, hogy a találkozó meghiúsult, mert későn értesítették Juhászt, de Ladányi ezt a kifogást nem fogadta el. „Megítélésem szerint az igazi ok az volt, hogy nem akart érdemben nyilatkozni Albertről és így ilyen címen hárítja el magától a felelősséget.” Másik oldalról is érkeztek hírek, amelyek állították, „Dr. Juhász közölte Lakattal, Albert nem sérült”. Igaz, állítólag az orvos sohasem vizsgálta meg Albertet, csak konzultált vele. „A köztük folyó vita az, amely el tudja dönteni, hogy mikor játszik.”7

Ezt az egész agonizálást végül a Ferencváros edzőjének érvelésével zárták le. „Dr. Lakat kapcsolatunknak elmondotta, hogy a játékosok sérülése illetve állapota miatt az egyesület sportorvosát, dr. Juhászt – de más egyesületek orvosait is – piszkálták. Így dr. Juhász már nem merte mondani, hogy Albert sérült, szerinte tudja vállalni a játékot. A Diósgyőr elleni mérkőzés előtt Varga Zoltán sérülésre való hivatkozással a játék lemondását jelentette volna be, végül – hogy milyen hatásnak engedve – vállalta a játékot.”8

Ötven évvel a történtek után már könnyű dolgunk van, hogy szélesebb spektrumon elemezzük az eseményeket. Ismerve a belügy erőfeszítéseit, szinte magától értetődő, hogy a Népsport hatalmas betűkkel hirdethette három nappal a kezdő sípszó előtt: „Minden jegy elkelt a magyar-szovjet Eb-mérkőzésre”. A tudósítás leszögezi, hogy a Népköztársaság úti jegyirodában már hiába akarnának belépőt váltani a szurkolók, a Népstadionba „jegy nélkül felesleges kimenni”. Azonban az ilyen állítások miatt érdemes átnézni a titkos jelentéseket, mert kiderül belőlük, hogy a sajtóban olvasható hírek nem mindig fedték a valóságot. Hisz a jegyüzérek már abban a korban is szorgalmasan dolgoztak, és szemtelenül magas áron mérték a feketepiacon a jegyeket. „A mérkőzés megkezdése előtt 13 óra 30 perckor kimentem a Népstadionba, ill. annak környékére. Az ott tartózkodásom ideje alatt azt tapasztaltam, hogy több előttem ismeretlen személy jegyet vett, amit a következő percbe tovább adott dupla áron. Volt olyan, aki egy jegyet 100 Ft-ért adott el.”

Albert Flórián sérülésével a sportlap is hosszabban foglalkozott. Sós Károly szövetségi kapitány kérte a válogatott középcsatárát, hogy különböző szögekből lőjön kapura, „guruló labdából, jobb és bal oldalról küldött beadásokból. A lövések elég pontosak és erősek voltak.” Sós érdeklődött játékosától, hogy érzi magát, „azonban nem tudott egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy vállalja-e a játékot”. Sós Károly a Népsport tudósítójának nem tagadta az őszinte véleményét: „Szeretném, ha Albert vállalná a játékot. Nagy szükség lenne az ő tapasztalatára, irányító készségére, kapu előtti határozottságára.”9 Két nappal később, a kelleténél kissé hosszabbra nyúlt huzavona eredménye lett, hogy a budapesti mérkőzésen Albert Flórián mellett Bene Ferenc is kikerült a magyar keretből.

Minden előzetes aggodalom ellenére, a magyar válogatott Farkas és Göröcs góljával kettő nullára felülmúlta a szovjeteket. „A vendégek nagyszerűen fogtak embert, a szünet után nehéz perceket éltünk át, mert a szovjet játékosok jobban bírták erővel, de az akarat segített”10 – írta a Népsport. Nem is csoda, ha az állambiztonsági jelentésekbe elégedett szurkolói reakciók kerültek be. „A hangulat általában kielégítő volt.” Miután a moszkvai visszavágó döntött a továbbjutást illetően, többen óvatosan fogalmaztak. „Bár voltak olyan hangok, hogy még nincs vége és lényeg a továbbjutás.” Mások nyíltabban hangoztatták az aggályaikat. „Ha továbbjutunk, akkor nincs bunda.” A 6-os villamoson hasonló megjegyzést tettek, ami jól mutatja, mennyire nem hittek az emberek még a szemüknek sem. „Az igaz, hogy legyőztük őket, de hát majd a végén csattan az ostor, reméljük, hogy jól.” A tapasztaltabb szurkolók megpróbálták szakmailag értékelni a látottakat. „A védelmet dicsérték, és ha Moszkvában játszik az Albert, akkor nem lesz baj.”11

Egy hét múlva a visszavágón Albert Flórián kifutott a pályára Moszkvában, válogatottunk mégis súlyos vereséget szenvedett a szovjetektől. Borbély Pál, a Népsport kiküldött munkatársa emlékezetes dörgedelmet írt erről, Varga Zoltántól kölcsönözve az idézetet, „Moszkvában nemcsak az óra járt előbbre!” címmel. Még mielőtt Borbély elemzéséről esne szó, érdemes felemlegetni az előzményeket, hiszen Sós Károly szövetségi kapitány – érthetetlen módon – eléggé belenyúlt a budapesti győztes csapatba.

Amíg a szovjetek hermetikusan elzárták a külvilágtól az együttesüket, nálunk nyílt vitákat váltott ki, „hogy Fatér kapus kimaradt és az utolsó pillanatban dőlt el csak, hogy Tamás utazik”. A zúgolódás főleg a Ferencváros játékosai között történt, mert mint megtudjuk, a döntést „nem jó szemmel nézik”. A probléma nem Tamás Gyula személye volt, hanem az, hogy márciusban védett legutóbb. „Ebben (Géczi, Katona, Takács, Juhász) labdarúgók szerint Sós Károly csak megbukhat.” A külföldről hazatérő Sós szövetségi kapitány személye kezdettől fogva zavarta a játékosokat, hiszen sokszor még a nevüket is összekeverte, ezért eléggé kicsavart okfejtéssel próbáltak magyarázatot adni Sós döntésére. „Lehet, hogy úgy akarják a közönséget megnyugtatni, hogy egy jól védő kapus helyett most egy volt sérült játékos fog védeni.” Albert játékának „általában örülnek”, és úgy vélték, „így meg van a remény arra, hogy továbbjutunk”.12

Amíg a magyarok civakodtak, addig Jakusin szövetségi kapitány arra törekedett, hogy gatyába rázza a szovjeteket. „Nem volt könnyű dolog kiirtani a játékosokból a kishitűséget. Beleizzadtam én is, ők is, de sikerült.” Százezren szorongtak a moszkvai lelátón, hogy lássák, amint három nullára legyőzik a mieinket a hazaiak. Borbély Pál a Népsport elemző cikkében azt írta; egyes szovjet játékos „gyorsabb volt a labdával, mint a védőink labda nélkül”. Borbély úgy látta, a budapesti mérkőzésen a Népstadionban „Mészöly megelőző szerelésekkel egész sereg veszélyesen induló akciót állíthatott meg anélkül, hogy közben különösebb kockázatot kellett volna vállalnia”, de ennek az írmagját is kiirtották a visszavágón, mert Jakusin „lemondott a menőkről” és tartalékjátékosokat küldött a pályára, akik „fényes diadalhoz segítették a válogatottjukat”.

Amint az Borbély írásából kiderül, „nálunk fordítva volt: 2:0-s előnnyel a tarsolyunkban látszólag erősítettünk, és szétesett a csapatunk…” A magyar szakemberek véleménye abban megegyezett, hogy „ha gólt kellene lőni, vagy ha olasz, francia, osztrák, portugál – tehát az úgynevezett »szép futballt« játszó csapattal kerültünk volna szembe – természetesen Göröcsöt kellene a pályára küldeni. Jó formában van, villámgyorsan felismeri a helyzeteket, ügyesen cselez.” Ám a spekuláció téves volt.

„Sós Károllyal együtt el sem tudtuk volna képzelni, hogy az Alberttel kiegészült csatársorunkat olyan könnyedén féken tartják.” De a kritikai hangok főleg Tamás Gyula kapust találták meg, rögtön a lefújás után. „Tamás két gólban is ludas volt – szögezte le Borbély. – Az elsőt határozottabb közbeavatkozással elháríthatta volna, a másodiknál egészen érthetetlenül megzavarodott attól, hogy se Banyisevszkij, se Mészöly nem érte el a labdát. Az utolsó pillanatban olyan furcsán mozdult, mintha álomból ébredt volna. Ez nagy potyagól volt!” A cikk írója ekkor felkiáltott. „Elkeserítő, hogy a közelmúlt valamennyi világversenyén csődöt mondottak a kapusaink.” De azért Borbély nem akarta a vereséget csak Tamás Gyulára fogni. „A mérkőzés után akkor is nagyon szigorú kritikát kaptak volna a játékosaink, ha netán Tamás mindent véd. Valljuk be, csatáraink tehetetlen, kapkodó, sokszor ügyetlennek tűnő játéka legalább annyira fájó volt, mint a három gól… Ennyit tudunk, és ez kevés!”

Végül pedig álljon itt a „Bakos” fedőnevű ügynök jelentéséből egy részlet, ami arra utal, hogy a magyar válogatott Moszkvában valóban nem volt egységes. A meccsel kapcsolatban Rákosi Gyula elítélte „Varga Zoltánt, aki személyi okokból, hiúságból nem tartotta be a megbeszélt taktikát, és a pályán tanúsított magatartásával egyik fő okozója volt a leégésnek”.13

Hivatkozások
1 ÁBTL 3.1.2. M-32567 391. FTC ügye, 1965. október 6.
2 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 248-257. Jelentés az FTC-Győr labdarúgó-mérkőzés eseményeiről, 1964. szeptember 17.
3 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 258. Magyar-szovjet labdarúgó-mérkőzéssel kapcsolatos megbeszélésről, 1968. március 29.
4 ÁBTL 3.1.5. O-19460/1 259. Magyar-szovjet labdarúgó-mérkőzésről, 1968. április 23.
5 ÁBTL 3.1.2. M-31606 508. Magyarország-Szovjetunió mérkőzéssel kapcsolatos, 1968. április 26.
6 ÁBTL 3.1.2. M-31606 493. FTC ügye, 1968. április 5.
7 ÁBTL 3.1.2. M-31606 500-501. Jelentés, Albert Flórián ügye, 1968. április 22.
8 ÁBTL 3.1.2. M-31606 505. Jelentés, 1968. április 22.
9 Népsport, 1968. május 1.
10 Népsport, 1968. május 5.
11 ÁBTL 3.1.2. M-31606 518. Jelentés hangulatról, 1968. május 6.
12 ÁBTL 3.1.2. M-31606 506. Jelentés hangulatról, 1968. május 11.
13 ÁBTL 3.1.2. M-34523/5. 445-446. „Bakos Miklós” fn. ügynök jelentése, Hangulat, 1968. május 25.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. májusi lapszámában.)