Albert Flórián

Újságíró nem kér autogramot – vitatkoztam magammal. Indulásra készen álltam, már csak azon morfondíroztam, mivel dedikáltassak. Ceruza? Kitörlődik. Toll? És ha nem vízálló? Mégiscsak a Császárról van szó, és ennek az aláírásnak mindenállónak kell lennie. Egy darabka csoda nem tűnhet el csak úgy.

Hol máshol, a Fradiban ülünk, Albert Flórián, a FFT szavazása szerint a jelenleg élő legnagyobb magyar futballista meg én. Ő a diktafonomat nézi, én meg önkéntelenül megkérdezem:

A diktafon melyik végén szeret jobban állni, Flóri bácsi?
Mindkettőt szeretem. Aktív koromban nagyon fontosnak tartottam a szurkolókkal való kapcsolattartást, szívesen nyilatkoztam, jólesett, hogy szeretnek. Az újságírást pedig – merthogy a játék befejezése után az MTI-be kerültem – imádtam. Főleg a híreket, az érzést, hogy kapcsolatba kerülhetek a nagyvilággal. Társaságban sokszor meglepődtek, amikor egyéb sportágak eredményeit, világcsúcstartóit soroltam fejből. Mondhatnám: a legkisebb labdától a legnagyobbig, a golftól a kosárlabdáig jöhet minden. Szeretek tanulni, fontos, hogy az ember sokoldalú legyen. És pályafutásom során a lehető legjobb emberektől tanulhattam.

Kik voltak legnagyobb hatással a karrierjére?
Lakat Karcsi bácsi a legjobb edző, akit valaha ismertem. Bámulatos tudású, nagyszerű pedagógus volt. Illovszky Rudolffal és Baróti Lajossal teljes a kép, hármójuknak köszönhetem azt, amivé lettem.

Volt pillanat, amikor azt érezte, elégedett?
Sosem szabad megállni. Engem mindig hajtott a jó értelemben vett becsvágy. Természetesen büszke vagyok mindarra, amit elértem, de szerettem volna például magam külföldön is megméretni. Persze akkoriban erre nem volt mód, lehetőség, és a futballban nem játszik a „ha”, úgyhogy nem rágódom ezen. Dúskáltam volna odakint a jóban, miközben itthon talán meghurcolják a családomat? Soha.

Nincs Önben keserűség emiatt?
Nincs. De tudja, két dolog van, amit ha álmomból felébresztenek, akkor is hibátlanul elmondok. Az egyik az a fordulat, hogy „a szocialista sporterkölcsökkel ös?- szeegyeztethetetlen”. Nem egyszer, nem kétszer mondtam el életem során, de még sosem gabalyodtam bele. Vannak dolgok, amik belevésődnek az emberbe…

És mi a másik?
A régi veresegyházi vasútvonal állomásnevei. És sorolja: Alag, Fót, Fót-Felső, Csomád-Felső, Csomád, Veresegyház, Erdőkertes, Vácrátót, Váchartyán… És persze közbeesett Őrszentmiklós és Vácbottyán is. Amikor megvonták a budapesti tartózkodási engedélyünket (az akkori abszurd előírások szerint háromhavonta kellett tartózkodási engedélyt kérni a fővárosba, amit a hatóságok nem mindig adtak meg – a szerk.), sokszor kellett kilométereket futnom, hogy elérjem a vonatot. Volt, hogy a bátyámmal mi toltuk a mozdonyt, hogy egyáltalán el tudjon indulni. De egy pillanatig se bánom, nekem nagyon jót tett a vidéki élet. Megtanultam a két legfontosabb dolgot. Az első, hogy senkitől és semmitől nem szabad félni. A másik pedig, hogy a rám bízott munkát becsületesen, lelkiismeretesen el kell végezni.

Nem fájt, amikor ennek ellenére azzal vádolták, hogy „csípőre teszi a kezét”?
Nézze, minden, amiből később profitálni akarunk, áldozatokkal jár. Az én egyik áldozatom az volt – persze csak idézőjeles, hiszen tudtam, hogy miért csinálom –, hogy a bántásokon túl kellett lépnem. Hiába éreztem úgy, hogy egy meccsen jól játszottam, ha ezt a közönség máshogy látta.

Mi segített ilyenkor?
A stabil háttér. Olyan a mi családunk, mint egy jól felépített ház. A nagyszüleim lerakták az alapokat, az apámék felhúzták a falakat, én meg igyekeztem befejezni a művüket, és átadni az utódoknak. Apám mindig arra tanított, akármi történik, látnom kell magam előtt a céljaimat. Amikor a városba kerültem, azt mondták rám, „megugattam a villamost”. Tudja, mit? Vállalom. A lovaskocsi meg a villamos között van némi differencia… (Nevet.) De amikor távol kerültem a családomtól, akkor is megmaradtak bennem az otthonról hozottak. És ez a fordulópontja egy sportkarriernek: amikor a gyerek elkerül otthonról és iskolát, csapatot vált – na, akkor vajon mit kezd magával, az életével. Nem volt egyszerű a váltás a vidék és Budapest között, bár nyilván mindenkinek megvannak a nehézségei. Mi a bátyámmal a házmester néninél laktunk, vagyis leginkább csak aludtunk, hisz nem is fértünk volna el napközben a lakásban. Kemény idők voltak. De kérem, ezt ne vegye panaszkodásnak. Amikor azt kérdezem, mi kárpótolta mindezért, szelíd mosollyal mondja: A szurkolók szeretete és a sikerek. Mondom is mindig: az Aranylabda az egyedüli labda, amit egyetlen védő sem tud elvenni tőlem.

Gondolom, manapság is felismerik, amikor metrózik be reggelente a Fradiba.
Ja, az ellenőrök, azok mindig… (nevet) Egyébként persze, sokszor megállítanak, ha csak pár másodpercre is. Nekik is élmény, nekem is. Múltkor például a buszon véletlenül rálépett egy kisfiú a lábamra. A nagymamája azonnal felhördült: „Jaj, kisfiam, hát tudod te, kinek léptél a lábára?”. Mire én: „Nyugodjon meg, drága asszonyom, kaptam én ennél keményebb rúgásokat is…”

Hiányzik a játék?
A légkör hiányzik, a hangulat. A deszkalelátós régi Fradi-pálya, ahol családi páholyok voltak. Hogy vasárnap pontosan délben ott gőzölgött a húsleves a családi asztalon, mert sietni kellett a meccsre. Együtt. Hogyha teszem azt, nem ült az Imre bácsi vagy bármelyik szurkolótárs a szokott helyén, szaladtunk megnézni, nincs-e valami baja. Akkoriban szóba se jöhetett, hogy más programot szervezzenek államilag egy kettős rangadó vagy fontos mérkőzés napjára. Tisztán emlékszem például egy hatvanötös válogatott edzőtáborra. Meccsnap előtti este, melegítőben ültünk a Népstadion lépcsőjén, és hallgattuk Louis Armstrongot. Még az öreg koncertjét is hozzánk igazították…

Mikor lesz újra jó focink?
Nem akarok én senkit megbántani. A magyar szurkolók már sokszor bebizonyították: klubhovatartozástól függetlenül bárki mellé odaállnak, ha jó futballt kapnak cserébe. Nem vagyok egy nagy megfejtő, de nekünk akkor lesz újra focink, amikor a nagypapa majd a nyakában viheti ki az unokáját a stadionba.

Az autogramot végül lakkfilccel kértem. Mindenállóval. Majd megmutatom az unokámnak és mesélek neki, mielőtt indulunk a meccsre.

Csepelyi Adrienn

FFT - 2010 április