Hol vagyok?       Hírek   >>  
twitter    facebook   
Regisztráció
Hírlevél
Napi ajánló:

Fájdalmas – Szöllősi György publicisztikája

2017-11-11 09:41:07

A futball semmi mással össze nem vethető erejét mutatja, hogy az Ausztria elleni, alig másfél éve aratott győzelem után tízezrek vonultak spontán módon ünnepelni az utcákra – örömükben. De azok az indulatok, amelyek most, az Andorra és a Luxemburg elleni idei vereséget követően törnek fel jobbára pontosan ugyanazokból a szurkolókból, ugyancsak a futball fontosságát igazolják, hiszen nem őrjöngünk olyasvalamin, ami érdektelen számunkra. Főszerlesztőnk, Szöllősi György publicisztikája a Nemzeti Sporton.




 


Tavaly nyáron volt némi vita arról, hogy a minden várakozást felülmúlóan sikeres Európa-bajnoki szereplés már egy új, sikeresebb korszak kezdete, vagy éppen egy távozó, többre hivatott generáció utolsó erőfeszítése. Szerintem is-is. A megújuló, feltőkésített MLSZ háttérmunkája, az egyre professzionálisabb menedzsment, a külföldi kapitány nélkül nem ment volna, és egy válogatott csapattal mindig könnyebb rövid távon sikeresnek lenni, azt jó formába hozni, jól menedzselni, mint egy egész ország fociját rendbe tenni.

 

Ugyanakkor azoknak a vezetésével vívta ki a 44 éve nem látott Eb-részvételt a válogatott (Gera Zoltán, Király Gábor és a velük egyivású edzőként és a csapat elválaszthatatlan tagjaként Dárdai Pál, de valamelyest még ide sorolható Dzsudzsák Balázs és Juhász Roland is), akik jószerével a rendszerváltás előtt tanulták meg az alapokat, de mindenképpen az akkor kialakuló struktúrákban lett belőlük futballista, Gera és Király pedig még látott világbajnokságon szereplő magyar válogatottat is. Vagyis őket még akkorról örököltük, amikor volt még valami erő, rend, hagyomány az egyébként már igen szegény és züllött magyar fociban. Az utánuk jövők tudása, eredménye azonban már az 1990-et követő húsz év felelőssége, és kevésbé az edzőké, az MLSZ-é, pláne a játékosoké, hiszen a foci, létszámánál, nagyságrendjénél, eszközigényénél, hatásánál és költségeinél fogva mindig nagypolitikai kérdés, még akkor is, ha a politika úgy csinál, mintha nem kellene erre a kérdésre válaszolnia.

 

És nálunk, sajnos, sok-sok olyan év volt, amikor vagy nem adott, vagy szörnyűséges választ adott a politika erre a kérdésre. Voltak évek, amikor százával szűntek meg évente az egyesületek, futballpályák, amikor szélnek eresztették a Bozsik-program több száz edzőjét, és több tízezer gyermekét, amikor gyakorlatilag eltűnt az iskolákból a testnevelés, amikor egyetlen nemzetközi meccs lejátszására alkalmas stadionunk sem volt, az elkezdett felújításokat is leállították, amikor a bajnoki címet elbukó csapat játékosait a pályán verték meg a nézők, amikor a közszolgálati televízió illetékesei cinikusan kijelentették, hogy a válogatott mérkőzéseit nincs értelme közvetíteni, mert nem kifizetődő, amikor a bajnoki meccsek sem kerülhettek képernyőre, vagy ha mégis, akkor sem kaptak értük jogdíjat a klubok, amikor a teljes sportmédia külföldi kézben volt. Voltak itt hosszú-hosszú évek, amikor az MLSZ szinte semmi állami támogatást sem kapott, még az albérletéből a saját székházába is csak a harmadik világra jellemző UEFA- és FIFA-támogatásból költözhetett át, amikor a válogatott játékosok maguk mosták a hiányos szerelést, amikor az öregfiúk-bajnokságokban szereplők létszáma meghaladta az egyre fogyó gyermek- és ifjúsági játékosokét.

 

Azt azért senki sem gondolhatja komolyan, hogy ezek az évek hosszú távú keserves következmények nélkül múltak el, vagy hogy mindezt büntetlenül meg lehet csinálni egy sportággal, egy országgal. És ha akkor nem tud külföldre menekülni egy-két tehetségünk, most Dárdaink, Geránk, Szélesink, Juhász Rolandunk, Bódog Tamásunk, Király Gáborunk sem lenne. A magánakadémiák létrejötte (Agárdon, Felcsúton, Kispesten, Győrben, Szombathelyen) erre a nihilre, az állam és a tehetetlen szövetség semmittevésére adott elkeseredett, de reményt adó válasz volt áldozatkész mecénások részéről, ám közben megszűnt a bázis, a piramis alja, ahonnan fel lehetett volna tölteni a – nem létező – tömegből kiválasztott legnagyobb tehetségeket, akik szintén nem léteztek, hiszen vagy meg sem születtek, vagy más sportág, más különórák felé fordultak gyerekként a magyar futball legsötétebb éveiben, teljesen érthető módon egyébként. Közben a konkurencia az egész világon hatalmas erőfeszítéseket tett, minden ország rengeteget áldozott arra, hogy jobb legyen a világ kedvenc sportjában, a labdarúgásban.

 

Néhány éve végre nálunk is megfordult a trend, és újra egyre többen és többen futballoznak egyre több létesítményben, de a fentiek alapján talán mégsem olyan meglepő, ha a jelenlegi felnőtt játékosaink klub- és válogatott szinten is elszenvednek igen fájó vereségeket. Véletlenül se mentsük fel őket abban, ami az ő közvetlen felelősségük, például a luxemburgi abszolút lélektelen játék, amire nincs mentség, de generációjuk tagjai azokban az években voltak gyerekek, amikor kis híján megszűnt a futball, a sport Magyarországon.

 

És bizony az is objektív körülmény, hogy a valaha fejlett és gazdag magyar futballkultúrát már a sportban teljes összeomlást hozó rendszerváltás előtt is négy évtizeden át rombolta és gyengítette a profizmust, a teljesítményarányos díjazást, a külföldre szerződés lehetőségét megszüntető, az emigránsok sikereit letagadó, a sportlétesítményeket elhanyagoló és nem pótoló, az egyesületeket lezüllesztő, a szakemberképzést leépítő, a bundázást, csempészést, iskolakerülést, besúgást a futballban eltűrő, sőt, elősegítő kommunista diktatúra.  A végére is csak azért maradt még az egyre gyengébb eredményeket produkáló magyar fociból valami, mert valaha annyira erős, színvonalas és népszerű volt, olyan mély gyökereket eresztett a társadalomban, hogy a kimúlása, az agóniája is évtizedekig elhúzódott, a tehetetlenségi nyomaték vitte, lökte tovább az újabb és újabb történelmi kudarcok után is. De ma azon élcelődni, hogy amit hatvan év alatt sikerült lerombolni, azt nem lehet hat-hét év alatt újjáépíteni, nos, elég olcsó és felettébb igazságtalan szórakozás. Még ha érthető is, hogy a harag rengeteg jogos keserűséget, gúnyt, kritikát lök most a felszínre.

 

Nem azt mondom tehát, hogy a Luxemburgtól elszenvedett vereség után ne legyünk szomorúak, ne legyünk dühösek, hogy nem jogosak az indulataink (addig jó, amíg haragszunk, és amíg van, aki haragudjon!), de ne feltétlenül a rossz hír hozójában, a futni, beadni, becsúszni képtelen játékosban találjuk meg a legfőbb felelőst. Vagy a topmenedzserként, a futballba érkezéséig maradéktalanul sikeres, minden szabadidejét és még nem ősz hajszálát a futballra áldozó MLSZ-elnökben. Sem pedig a magyar futballból is a francia és német élvonalig eljutó, nyelveket beszélő, az ifjúsági válogatottakkal sikeres, fiatal megbízott szövetségi kapitányban. (Még kevésbé az eddig munkához sem látó belga utódjában.) És ne a semmiből valamit teremteni akaró, sokáig állami segítség nélkül működő akadémiákban, netán a sport létesítményhelyzetét nemzedékekre megoldó, a futballt végre a helyén kezelő kormányban. Nem, ha kicsit is logikusan és higgadtan végiggondoljuk a fent leírtakat, láthatjuk, hogy bár jó volna elverni valakin a port a futball mai szereplői közül, és nyilván a konkrét, csütörtöki vereségben meg is találhatja ki-ki a maga felelősségét, a bajok legfőbb okát még mindig a múltban és a régmúltban kell keresni.

 

Az viszont kétségtelen, hogy a jövő sikereiért már mi vagyunk a felelősek. Ezért csodavárás vagy bűnbakkeresés helyett újra kell teremteni az iskolai futballt, a kiskapuk bezárásával, optimális kihasználással folytatni kell a pályaépítést, a szakmai megújulást, az edző-, játékvezető, sportmenedzser-, sportújságíró-képzést, a rasszizmus, a verbális és fizikai erőszak száműzését a sportból, minél több szállal kell ismét kapcsolódni a nemzetközi foci világához, be kell vonni a Kárpát-medencében élő és a nagyvilágban szétszóródó, vagyis minden magyar tehetségét az újjáépítésbe, a könyvekben, filmekben, múzeumokban kell hozzáférhetővé tenni a valaha volt nagy magyar futball fel nem dolgozott örökségét a jelenben fontos külföldi modellekkel és naprakész tudással együtt, és továbbra is őrült tempóban megpróbálni pótolni mindazt, amit hatvan éven át elmulasztottunk, hogy legalább egy-két évtized alatt felzárkózhassunk a világhoz.

 

Persze sokkal lelkesebben tesszük mindannyian, ami mindebből a munkából ránk hárul, amikor megverjük az osztrákokat az Eb-n, mint amikor felkészülési meccsen kikapunk Luxemburgtól. Fájdalmas lehet a felismerés, hogy az új pályák, stadionok, a végre stabil anyagi helyzetű profi klubok, a fejlesztési programok, a sportfogadási pénzek visszaforgatása a futballba, a mindennapos testnevelés bevezetése együttesen sem hozták el még a sikereket, az viszont biztos, hogy ezek nélkül reményünk sem lehetne rájuk.

 

Szöllősi György

 

Forrás: Nemzeti Sport Online





Kövess minket Twitteren
Csatlakozz hozzánk Facebookon


Főoldal
NB 1 foci eredmények
Labdarúgás hírek
Foci hírek

 


Jelentkezz be, vagy regisztrálj, hogy hozzászólhass a cikkhez!

HOZZÁSZÓLÁSOK
2017-11-11 23:24:09

CsPapa hozzászólása:

Sokat fizettek érte?...

LEGFRISSEBB FOCI HÍREK


További foci híreink »



Bookmark and Share