Régiók 
Ligák
Csapatok
Merjünk nagyot álmodni!
Ma reggel a napi rutinnak megfelelően feltévedtem kedvenc Juventus fórumomra, ahol egyik fórumozó- és szurkolótársam linkelte be blogbejegyzését, ami nagyon megtetszett, így a blogom történetében először máshonnan veszek át bejegyzést. Azért szeretném megosztani veletek, mert nagyon sokunk élhetett át már hasonlót, valamint azért, hogy ösztönözni próbáljuk azokat a fiatalokat, akik előtt még ott a lehetőség, hogy labdarúgók legyenek. MERJETEK NAGYON ÁLMODNI, mert csak így menthetjük meg a magyar labdarúgást!
A következő sorokban „Pilu" felhasználónévű blogger posztját olvashatjátok:
A gyermekemberek fiú felének nagy része gyakran (napjainkban egyre ritkábban) álmodozik arról, hogy ha felnőtt lesz, akkor focista lesz belőle.
Az én álmom is az volt annak idején...
Óriási foci őrült voltam, s ez mára sem változott. Több tucat füzetet tudok most is mutatni, amik tele vannak mindenféle statisztikákkal, és a könyvespolcomon sem egy számjegyű a foci témájú példány.
Ami változott az az, hogy egy jó ideje már nem művelem gyakorlatban ezt a játékot.
Gyerekkorunkban minden nap fociztunk, méghozzá nem is keveset: az órák közti szünetekben elsőként vágtunk ki az ajtón, hogy a lehető leghosszabbra nyújtsuk a mini meccsünket, s ennek érdekében gyakran késtünk is a következő 45 percről.
Aztán amikor vége volt a sulinak, délután kimentünk a pályára és sötétedésig, órákig tartó meccseket játszottunk.
Nem okozott gondot a zord időjárás sem, ha esett, hát csatakosan, sárosan rúgtuk a bőrt. Ha tél volt, hát irány a tornaterem, de ha azt nem tudtuk elintézni, akkor csak egy kis konyhasót kellett csempészni valamelyikünknek, és a nagyon jeges részekre rászórva mehetett is a zsuga...
Nagy ritkán az is előfordult, hogy nem volt labda, de akadályt ez sem jelentett, mert eljátszottunk mi mindennel, legyen az flakon, egy fadarab, vagy akár az osztályteremben a szivacs.
Éjjel-nappal fociztam tehát, és mondhatom, egészen jól ment. Természetesen ezekről a kis meccsekről is vezettem statisztikát, és ezekkel is bizonyíthatom, hogy én lőttem a legtöbb gólt (bibibá). Ha az arányokat nézzük, akkor kábé úgy nézett ki a dolog, hogy mire a második legjobb góllövő elérte a száz lőtt gólt, én már kétszázötvennél jártam. (A szülőfalum tavalyi legjobb játékosa, aki 30 meccsen lőtt 41 góljával gólkirály lett a tavalyi bajnokságban, akkoriban ötöd annyi gólt lőtt, mint én).
A középiskolában már kevesebbet játszottam, de azért hétvégéken még otthon kijártunk a srácokkal 4-5 órákat focizgatni, a miskolci osztálytársakkal pedig két-három hetente teremben fociztunk, ezenfelül ott volt még a kolis foci és az iskolai osztályok közötti bajnokság. Itt sem ment rosszul a packa, házi gólkirály és Kolis bajnok voltam.
11 éve már, hogy csak nagyon ritkán focizgatok, nem nagyon vannak társak...
Na de nézzük csak miért nem lettem focista, ha már ez a cím.
Elsősorban azt kell okként felhoznom, hogy nem mertem elmenni edzésre, illetve nem mertem szólni senkinek, hogy focista szeretnék lenni. Az ifisták a szememben egyszerre voltak irigyelt játékosok, és nagyképű barmok. Miközben arra vágytam, hogy a csapat tagja legyek, nem akartam hozzájuk bekerülni, mert egy olyan társaság volt, akik nem tetszettek nekem. Aztán jött egy generációváltás, amitől kezdve már a haverok lettek a csapat tagjai. Ide beférhettem volna, hiszen semmivel sem voltam rosszabb, mint Ők. Ugyanakkor volt bennem egy akkora félsz, amitől sosem tudtam megszabadulni...
Egyszer elkísértem a focicsapatot a csapatbuszon egy vidéki meccsre, és hazafelé a mellettem ülő havert megkérdezték, hogy akar-e a csapatban játszani, mert látták, hogy ügyes. Őszintén mondom: sokkal rosszabb volt, mint én, viszont állandóan ott lógott az edzéseken. Ebből következik, hogy az én hibám, hogy nem lettem focista: csak közel kellett volna kerülnöm a tűzhöz, és biztosan én is ott lehettem volna...
Nem áltatom magam, szinte a nullával egyenlő az esélye annak, hogy akármit is kereshettem volna a focival, de biztos vagyok benne, hogy a helyi csapatba befértem volna, és sok-sok gólt lőhettem volna. Nekem nem is kellett volna több, hiszen ez volt a gyerekkori álmom, s ha kicsit leleményesebb vagyok, ez sikerülhetett is volna...
Ám ez már csak örökös feltételezés marad: 32 vagyok, az álmoknak bilibe lógó kéz lett a vége, és ma már ott tartunk, hogy az említett gólkirályon és még néhány srácon kívül már kiöregedtek a haverjaim a felnőtt csapatból is, és hétvégén már a szomszéd lány, az egykori játszótárs 16 éves fia is bemutatkozott a felnőtt csapatban.
A focinak nagyon sok emléket köszönhetek, amit sosem feledek, ugyanakkor kissé fáj, hogy önhibám miatt, ezen emlékek többszöröséről maradtam le...
Juve, storia di un grande amore!
kinddani hozzászólása:
huuu, mekkora ko esett le a szivemrol. mar regota aggodtam emiatt, de most vegre megnyugodtam
kinddani hozzászólása:
tanulsagos tortenet. kicsit kellett volna csak ramenosebb legyel. en is fociztam a helyi ifjusagi csapatban (csapatkapitany is voltam). nalam az edzo hozzanemertese volt a baj. de hogy is erthetett volna hozza ha soha eleteben nem focizott, hanem vivott. egyszer ossze kaptunk es nem jartam tovabb. pedig a helyi felnott csapatba lehet befertem volna en is.
amugy Csernus Imre te a tv-bol ismert pszichiater, Viasat 3-an musort vezeto Csernus Imre vagy?
Itsuki hozzászólása:
juve,ez fontosabb téma... hidd el. és nagy tanulságot is lelehet vonni a dolgokról.
juvedream hozzászólása:
Bocs a hibáért, bár azt gondolom, hogy nem helyesírási hibát vétettem, hanem fogalmazásbélit, de attól még a hiba hiba:)
Újfent kösz Doki, hogy kiraktad.
Bár a legnagyobb gond az, hogy egy sport oldalon nem a foci tudásommal vagyok jelen, hanem azzal, hogy miért nem lettem focista...
Csernus Imre hozzászólása:
Egyébként ez Csányi Sándor egyik fő célja. Visszaadni a sport szeretetét minél több embernek. Mármint a foci szeretetét. Én is játszottam rendszeresen egészen középiskolás koromig, ha máshol nem hát a középsuli bajnokságban. Előtte meg voltak az általános iskolák egymás elleni küzdelmei. Azok voltak a nagy presztizsű csaták, pedig ott pénzt nem kaptunk, de még szurkolók sem voltak, mégis izzodt a levegő. Aztán ez kikopik az emberből lehetőség hiányában sajnos.
Csernus Imre hozzászólása:
@leskipuskas: Jogos. Valóban nem néztem át, csak bemásoltam úgy, ahogy volt, bízva a szerző helyesírásában.
Itsuki hozzászólása:
Mit számít a helyesírás? Legalábbis nekem semmi,mert én tényleg gyenge vagyok belőle... Sokmindenbe egyezek a gyerekkel. Egyszerüen mostmár nincs senki aki focizna... Ifi meg komolytalan...
lesipuskas hozzászólása:
Azért néha a helyesírás se ártana: "semmivel sem voltam rosszabbak..." - én, ha átvenném, hiba nélkül adnám tovább, mert attól még a sztori szerintem is tanulságos. Ami a konkrét tanulság számomra, bátortalanul semmihez sem érdemes hozzáfogni!
cimbi1986 hozzászólása:
hát igen... Ha egy játékos megfigyelő lement volna az iskolájába, és és rábeszélte volna, hogy járjon el edzésre... valószínüleg nem ez a sztori vége. Biztos vagyok benne hogy sok hasonló tehetség kajlódik így el magyarországon is. Az én emlékeim alapján Magyarországon minden kissrác focizik eleinte, tesiórán, haverokkal mindenki kipróbálja, így nyilván a legnagyobb tehetségek is, a baj így vagy a kiválasztással, vagy a további neveléssel van(, mert a a fociban nincs az, mint más sportágakban, hogy fú szupertehetséges lenne, de mondjuk sosem úszott versenyszerűen, vagy már túl későn kezd el karatézni a gyerek), így a tehetségek úgy kajlódnak el nálunk, hogy kipróbálták kisgyerekként (még időben) és valószínüleg szerették is a focit, csak valamikor nem tudtak integrálódni a magyar labdarugásba, vagy nem kapták meg a megfelelő képzést
Heti tizenegyes - 23. forduló
Suárez keze
Heti tizenegyes - 23. forduló
Heti tizenegyes - 23. forduló
Heti tizenegyes - 23. forduló